V

amikor baktattunk felfelé a kórház lépcsőin, akkor tudatosult bennem, hogy mindjárt látni fogom őt először, azóta, hogy van ez az egész. a szívem vadul nekiállt kalapálni és fohászkodtam, hogy nehogy az euforikus állapotomat hirtelen felváltsa egy katarzis-szerű sírógörcs. hál istennek nem lett így, a nyakába borultam, öleltem, pusziltam és rájöttem, hogy mennyit változott ebben a két hétben. most vettem csak észre, hogy egy fejjel kisebb, mint én. Azt is most láttam először, hogy milyen sápadt és milyen sokat fogyott. Egész nap pattanásig feszült volt mindenki, én az autóval se rendesen kitolatni, se elsőre elindulni nem tudtam (pedig minden nagyképűség nélkül, jó vezető vagyok), de aztán sikerült abszolválni a feladatot. És most meg azért ide gépelek, ahelyett, hogy aludnék, mert már egy órája próbálkozom, de folyamatosan felspanolom magam a ma történteken, vagy a két hét alatt történteken, vagy azon, hogy annyira fájnak a vállaim, hogy nem tudok az oldalamon feküdni(persze mert egyik oltást a jobba, másikat a balba kaptam, hogy még véletlenül se tudjak az oldalamon aludni), vagy csak simán kattog az agyam, szóval az a vége, hogy nyitva a szemem és tépem a szemöldököm.
Szóval hazavittük a 7végére, annyira örültem, hogy láttam, aztán egyszercsak elromlott a kedve, nem evett, nem ivott semmit, rosszult volt, hányingere lett, ledőlt aludni, leoltott minket, hogy hagyjuk békén, nem azért jött haza, hogy piszkáljuk az evéssel/ivással. Nem az az ember volt, akit én megszoktam, aki folyamatosan vidámkodik, ellátja a gyerekeket, viszi az egész háztartást, rendezi a kertet, megpucol 20 kg diót, szétválogat 10 kg krumplit, hanem árnyéka régi önmagának, akit karöltve kell kisegítenem az autóból és az ölébe adni a 14 hónapos babát, mert nem bírja felemelni. Fura, mert egy kettős érzés van bennem. Egyfelől a viszontlátás öröme, másfelől a csalódottság, szomorúság, hogy viszontlátásom tárgya mivé lett/lesz.
Megpróbálok optimista lenni. megpróbálok optimista lenni, csak nagyon nehéz.