T.o.m.(ó).sz.e.sz

már másodszorra álmodtam egy kedves ismerősömmel, akivel a fáraós BN-t nyertük meg 2008-ban és a nyáron egy baleset következtében pedig deréktől lefelé lebénult. Mindkét álmomban konstans visszatérő motívum, hogy igazából tud járni, mozognak a lábai, én csak azt figyelem, majd miután már biztos a jó hír, akkor pedig kimondhatatlan örömömben a nyakába ugrok. aztán megint felébredek. ez történt ma is.

az egyik lengyeles csoporttársammal arról beszélgettünk épp a napokban, mi lenne a legrosszabb rémálmom, illetve mi lenne a legszebb álmom. A legrosszabb az lenne, ha megint meghúznának a szakzáróvizsgán, a legszebb pedig, ha csak egyetlenegyszer tudnék még beszélni a nagymamámmal, úgy, hogy tisztában van azzal, hogy ki vagyok én.
Egyébként most, hogy kirobbant a morfiumos botrány valamelyik budapesti kórházban, az emberben felkavarodnak a dolgok és megint eszébe jut, hogy vajon ennek tényleg így kellett végződnie?