T.o.m.(ó).sz.e.sz

már másodszorra álmodtam egy kedves ismerősömmel, akivel a fáraós BN-t nyertük meg 2008-ban és a nyáron egy baleset következtében pedig deréktől lefelé lebénult. Mindkét álmomban konstans visszatérő motívum, hogy igazából tud járni, mozognak a lábai, én csak azt figyelem, majd miután már biztos a jó hír, akkor pedig kimondhatatlan örömömben a nyakába ugrok. aztán megint felébredek. ez történt ma is.

az álom vol2

a halála óta most álmodtam Vele másodszorra. Az első alkalom tavaly október-november környékén volt, épp egy hétfői éjjel, amikor másnap zhztam későkori szövegolvasáson. a mai napig nem értem, hogy tudtam összeszedni magam annyira, hogy 5öst írtam.
aztán tegnap éjjel álmomban kinn ültünk a hintaágyban egy gyönyörű napsütéses napon, és egy hosszú fehér függönyt fogott a kezében, amit meg akart varrni. Én pedig a függöny alját csak tartottam a kezemben, és csodálkozva néztem a hófehér anyagot, miközben megkérdeztem Tőle: "Mamikám ezt mind kézzel akarod megvarrni?" aztán egyszer csak ott volt A tanár az álmomban miközben én Frazer: Az aranyág c. munkáját olvastam és elismerően bólogatott és mosolygott(!), hogy amióta csak a kutatásait folytatja, még senkivel sem találkozott, aki ezt olvasta volna. bezzeg az államvizsgámon nem bólogatott senki!

Ma ismét olvasgattam a régebbi bejegyzéseimet, és még mielőtt hangosan ki mondtam volna, hogy mit gondolok, T megelőzött és azt mondta "Te már nem Ő vagy" és mennyire igaza van. Én már nem ugyanaz a lány vagyok, aki 2010-ben, 2009-ben és pláne nem az, aki 2008-ban írta ezt a blogot. Pont az elmúlt egy év történései változtattak meg gyökeresen, aminek egyébként örülök, mert így legalább már nem vagyok az a rinyagép kislány, aki voltam.

good to be back

Szóval eltelt majdnem egy év, mióta nem írtam ide semmit. Azóta merem állítani, hogy sok mindenben változtam és változtak a körülöttem lévő dolgok. A napokban visszaolvasgattam pár bejegyzésemet és - bár legszívesebben törölném őket- úgy döntöttem megtartom mindegyiket, mert azok is az én gondolataim, érzéseim voltak, hiába gondolom/gondolkodom mostanra egészen másként. Mára már nem tölti ki a mindennapjaimat a gyász, az elkeseredettség, és a folyamatos "miért"-re eddig meg nem kapott válasz keresése. Túl van a család az első évfordulón, túl vagyok a szobája második bejárásán, továbbá emellett túl vagyok:
-100.000 HUF kreditdíjtúlfutás befizetésén, amit 170e-ről alkudtam így is le a dékánnál.
-10 hónapnyi Vodás munkán
-egy BKV büntetésen, amit az Ógörög-Magyar szótáram eladásával tudtam finanszírozni
- egy féléves hallgatói jogviszony szünetelésen, ami a kollégiumi díj 21e-re való drágulását hozta magával
-egy iszonyatos záróvizsga időszakon, majd egy darab sikeres szakdolgozat megírásán, egy darab sikeres írásbeli államvizsga megírásán, eztán pedig egy darab sikertelen szóbeli államvizsga/szakdolgozat megvédésén. Ne is kérdezzétek....
-ezután egy pocsék nyáron, vizsgálatokkal megspékelve, éjszakai ügyelet kihívással megtarkítva T jóvoltából.
-valamint, hogy némi pozitívumot is említsek, egy krakkói kiránduláson, amit úgy nyertünk egy Erasmus bulin, illetve egy lengyel esküvőn.

Szeptembertől pedig boldog tulajdonosa vagyok két új szaknak. A hollandnak és a lengyelnek. Illetve egy hete együtt lakom T-vel a felújított A épületben.

Az utóbbi két hónapomat tekintve panaszra - kivételesen - nincs okom.
Nem is nagyon tudom kezelni. Nem rám vall a zűrmentes időszak.

Újra Bp

Igazság szerint egy hét után már jönnöm kell vissza, mert nem bírom otthon tovább.
Ha már a családomat nem is, legalább magamat-még ha részlegesen is- de ki kell rángatnom a melankóliából és az elkeseredettségből, ami mostanra majdnem rátelepedett a családomra. Én nem magamat féltem, eddig sem magamat féltettem. Csak attól félek, mi lesz Velünk. A családommal, akikkel, amikor ennyire sz*rban vagyunk, olyan jól kijövök, és akkora a harmónia, mint még talán soha.
Szinte lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy nekem van itt pár nap Hawaii-om, míg őket aztán semmi sem zökkenti ki a monoton hétköznapokból.
Nekem itt van B tervnek, mindig, Bp.
Ahogy itt volt egy héttel ezelőtt is, amikor egy nap alatt történt Velem annyi minden, mint amennyi otthon nem történik egy hét alatt se.
Így történt, hogy leoltottam egy hajléktalant az aluljáróban, miután sokadik próbálkozására is "nemet" mondván sem értette meg, hogy nem, nem, egy forintot se vagyok hajlandó adni.
Ezek után még ő szólt be, hogy vegyem már ki a fülhallgatót a fülemből. Mondom klassz, Te öregem meg akkor értsd meg, ha azt mondom, nem, akkor az nem, és hagyj békén. Legalább ez hatásos volt.
Volt itt Csendes, tudomisén milyen hely, Corvintető és csak a Szentlélek tartotta, hogy nem maradtunk ott bulizni is, épp rewind volt,és a boogie igencsak benne volt a lábamban. Volt még szobatárssal oltári összeveszés, portán várakozás tűzkulcsért, mire kiderült, hogy mégis csak nálam van, a táskámban, volt itt cigivel kínálás és büszkén visszautasítás, meg Matheusz Bydgoszcz-ból, akivel a 4V-n utaztam együtt, megdicsért, hogy milyen folyékonyan beszélek angolul, mutatott képet az ex-kínai csajáról,aki alkoholista volt, kaptam tőle névjegykártyát, elmondta, hogy graffitis mivolta ellenére színvak kb, elmondatta Velem az összes lengyel szót, amit ismerek, és amikor a "Na zdrowie" (Egészségedre) volt az első szavam, azt mondta csodálkozott volna, ha ezt nem tudom, majd adott egy névjegykártyát, kezet csókolt és kivonult az életemből. Vicces volt.
Aztán szombaton esküvőztünk és ha azt éreztem akkor, hogy irigy vagyok a menyasszony orchidea csokrára, akkor még nem is igazán tudtam mi az, hogy irigynek lenni, ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor tegnap este megláttam azt az orchidea költeményt, amit szobatársam kapott a barátjától. Amikor beléptem a szobába és felfedeztem, hangosan nekiálltam nyöszörögni és utána kiabálni, hogy "jajdeszépénisakarok", de mivel hiába nyögök ezért a szerencsétlen virágért, -kb azóta, amióta az elődje elhalálozott egy szempillantás alatt még az otthoni szobámban, ami pedig már jó 4 éve volt- senki le se sz*rja, ezért elhatároztam, hogy az első fizetésemből majd veszek magamnak egyet, ha már senki nem veszi a fáradtságot helyettem.
Persze nyilván nem várhatom el, mert hogy is fogalmazzak.. nem épp olcsó kategóriás virág. Ahogy elnézegetem szobatársamét, és megpróbálom árra besaccolni olyan 6-8-10ezerre tippelnék. Ilyen gyönyörű, sokvirágú, egészséges példányt még nem is láttam. Hát hiába, van, amiben költséges vagyok :D
Esküvő. Szombaton ír-magyar esküvőn koszorúslány voltam.
Maga az egész, rendkívül nagy élmény volt. A templomi ceremónia egy kicsi falu annál is kisebb, de még annál is meghittebb kápolnájában zajlott, ahová nagyjából még a fél násznép sem fért be. Csodálatos volt, mulatságos és elbűvölő egyszerre, ahogy a 2 ír pap és az 1 magyar levezényelte a vegyes szertartást.
Utána bórkóstoláson vettünk részt, még a polgári szertartás előtt, ahol olyan erős volt a bor, hogy ha ittam volna még egy pohárral( pedig így is csak 2-vel ittam) lehet, hogy jódlizva tolmácsolom nekik a szöveget. Ja, mert a polgári szertartás tolmácsa szerény személyem volt. Az első mondatom katasztrofálisra sikerült és állítólag idiótán vigyorogtam, de utána ment minden, mint a karikacsapás.
És nem túlzok, ha azt mondom, mindenki el volt Tőlem ájulva. Ha az este folyamán 10 vadidegen ember nem jött oda hozzám csak azért, hogy gratuláljon Nekem, akkor egy se. Megköszönték, hogy lefordítottam, így ők is érhették. Megdicsértek, hogy milyen jó az angolom, milyen szépen beszélek és milyen klassz a kiejtésem. Hízott is a májam rendesen. Nagyon kellett ez már.
Az estének még két legviccesebb mozzanatát emelném ki.
Az egyik a csokor dobás volt. A menyasszonynak volt külön erre a célra elkészíttetett dobócsokra. Szintén orchideából. Meg is jegyeztem édesapámnak, hogy vajon erre majd a sok ír bige ugrani fog?
És legnagyobb meglepetésemre mindenki szabályosan menekült előle,( köztük én is) úgyhogy a csokor a földön landolt rövid repülés után, majd egy 10-12 év körüli lányka szaladt érte és vette fel. Ő mentette meg ezt a kínos pillanatot.

A másik mókás pillanat az volt, amikor Phelim ( a vőlegény, vagyis most már férj) egy egy oldalas magyar beszédet mondott az asztalnál, miközben az írek röhögőgörcsöt kaptak szinte folyamatosan bizonyos magyar szavaktól.

Aztán sikerült az este nagy részét Wojtek (igen, lengyel) társaságában töltenem, aki mindenáron azzal nyúzott, hogy tanítsak neki magyar szavakat. Én meg őt, hogy tanítson Nekem lengyel szavakat.. de nem jutottunk dűlőre egymással.

Az esküvő további szokatlansága( ha eddig nem lett volna elég), hogy elmaradt a menyecske tánc, mert az íreknél ilyesmi nem szokás, és nem tudták volna hogyan magyarázzák meg nekik, hogy " ez most az a tánc, ahol egy fél perces pörgés-forgásért cserébe, Te súlyos összegeket dobsz bele az bödönbe", ejj ez de rímelt.
Egyébként egyrészt megkönnyebbültem,hogy ez kimarad, -tovább már nem voltunk főszerepben, mi, mint koszorúslányok-, másrészt, pedig maximálisan meg is értettem a dolgot és egyet is értettem Vele.
Szóval így történt az ír-magyar esküvő. Partyállatok és annyit isznak, hogy a puszta látványtól is rosszul lenne az ember.

Ma meg úgy indult a reggelem, hogy egy ádáz fekete pókot kellett élet-halál árán legyilkolnom, mert úgy döntött, neki a párnám alatt tökjó lesz, én meg úgy döntöttem, hogy ott tökre nem maradhat, különben nemhogy a párnám, de az ágyam közelébe nem megyek többet. Így a francia szótáram segítségével elsőre ugyan meglógott előlem, de másodjára már nem élte túl a találkozást.
Aztán volt egy egészen korrekt, kellemes hangulatú állás interjúm, holnap pedig Múzeumba megyek és inni.
Legalább ezt a pár napot kihasználom, hogy feltöltődjek, és ha hazamegyek, töltsem a többieket is.

Ma

ez a mai nap.
jelzőket nem találok rá, mennyire fájdalmas és kegyetlen volt.
igazából kedvem sincs róla beszélni, meg igazság szerint kb senkire nem is tartozik, de azért mégis leírom.
ott ültem ma a kórházban az ágya mellett, szorította a kezem, miközben a plafont bámulva le-lecsukódtak a szemei az egyre jobban ható morfiumtól, aztán magához szorított és azt mondta " édes kislányom nagyon szeretlek" aztán amikor mondtuk, hogy jövünk, és puszit adtam neki, elmondta mégegyszer.
ma búcsúzott el tőlünk.

sosem kívánom azt senkinek, hogy részese legyen annak, hogy végig kelljen néznie azt, ahogyan a rák szépen lassan, de folyamatosan és alattomosan emberi roncsot csinál nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, abból az emberből, akit nagyon szeret.
Tényleg kívánom, hogy mindenki a gyors és fájdalommentes halált lássa, mert ha keresztül megy azon, amin most a családom és én, akkor azt fogja kívánni, "bárcsak meg halt volna már"

Jelentenék két dolgot.

Először is a tegnapi nap egyenesen csodálatos volt. Mindenki nagyon aranyos, kedves és érdeklődő volt.
Másodszor pedig felvettek. ismét. Welcome ELTE-BTK again. jessz.

a síró anyádat nem tudod megvigasztalni,-mert vagy Te is elbőgöd magad vagy csak egyszerűen látod, hogy ebben a helyzetben nem tudsz biztatni, vigasztalni -azon kívül, hogy biztosítod, hogy Te ott vagy neki, ha kellesz.
a haldokló nagymamád ágyánál ülve síri csendben ültök, mert nem tudtok mit mondani se neki, se egymásnak. és az egyetlen dolog ami biztosít arról, hogy ő még él, az az, hogy látod, néha emelkedik a mellkasa.
Ez a rohamos változás, ami ezalatt az egy hónap alatt következett be, ez valami döbbenetes.
Ez a látvány, ez a tudat, ez az érzés.... hát ezt,
Ezt, én nem kívánom senkinek.

Egyébként az elmúlt két hetem csodálatos volt, ígérem leírom az eseményeket arról is, mert kár volna ilyen gyönyörű emlékektől megfosztanom magam.

A mai napom kicsit vegyesebbre sikerült, mint a tegnapi. Márhogy érzelmileg. Nagyon féltem, a mai találkozástól, féltem milyen látvány fogad majd, és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek tartani magam mindenki előtt.
Többen is engem kérdeztek, hogy milyennek látom, mert én láttam a legrégebben és talán az én véleményem számít a legrelevánsabbnak.
Aztán egyszer véletlenül rajta felejtettem a szemem, nem direkt akartam bámulni, csak akaratlanul mégis sikerült és amikor összetalálkozott a tekintetünk, hirtelen elkaptam a fejem. Majd kisvártatva feltett egy kérdést, amitől annyira meglepődtem, hogy válaszolni se tudtam.
" na kislányom szép látványt nyújtok, mi?"
Én: "hát..."
Ő: "hát most erre mit tudsz mondani, mi?"
Én: "Rosszabbra számítottam"
Ő: "Most őszintén?"
Én.: "Persze, őszintén, örültem, hogy láttam, hogy eszegettél...."

Az elmondottak alapján tényleg rosszabbra számítottam, aztán amikor elbúcsúztam gondoltam őszinte leszek ismét.

Én: "Remélem jobban leszel"
Ő: "Hát kislányom én is melegen remélem."

Istenem adj még erőt neki. és nekünk is. nem tudom meddig bírom még random sírógörcsök nélkül, vagy random önpusztítás nélkül.
Ma kétszer sikerült megállnom, hogy nem kunyeráltam cigit ismerősöktől, ez azt hiszem fejlődésnek nevezhető. Küzdök magam ellen. Küzdök.

hát ha az utóbbi pár napomat szavakba kellene önteni, akkor a mai napig felsorolás szinten a következő lenne:
tengernyi (mihaszna) tanulás, remény majd reménytelenség és ismét fordítva, idegesség és idegbetegség, parázás, kiakadás, bőgés, überfáradtság, megalázás, küzdés, szenvedés, semmi megkönnyebbülés, őszinteség, vizsgázás, megmenekülés a kirúgástól, ismét eljutni egy doboz cigivételig.
Aztán a mai napom annyira jó volt, mint már rég volt egy napom. Kaptam pozitív visszajelzést a tudásomról. A lengyel lány megkérdezte, hogy hol gyakorlom az angolt, csak az iskolában? mondtam, hogy ott sem használom. Majd hozzátette, hogy pedig nagyon jó az angolom. Ennél jobban 2 nappal a szóbeli érettségim előtt nem is tudom minek örültem volna jobban. oké, egy orchideának!
ma lejártuk a lábunkat a polákokkal, elvittük őket lángost enni, megmászattuk velük a várat és a Citadellát, valamint elkalauzoltuk őket a Parlamenthez is. imádom őket. őszíntén, pozitívan csalódtam bennük, nagyon kedvesek velem, érdeklődőek, közvetlenek, tudva azt, hogy a lány, a lengyel "baromi-nagy-szerelem-volt-aki-miatt-kiköltözött-volna-lengyelországba" ex legjobb barátnője, és tudva azt, hogy ő tudja, hogy én mindent tudok, mégsem jelent akadályt, hogy minden gond nélkül eldiskuráljunk.
ja egyébként amikor azt mondtam nekik, hogy "discuss the pizza thing" (pizza rendelés előtt megkérdezték, hogy miről beszélünk T-vel), azt értették, hogy "disgusting" és közölték velem, hogy nekik nem kell disgusting pizza. mondom oké. az nekem se.
és mindig viktoria-nak hívnak, amit nem szeretek, de tőlük még ezt is eltűröm.

ma reggel sikeresen úgy mentem iskolába, hogy végig le volt húzva a sliccem és ezt csak a suliban, a liftben vettem észre. kiváló.
ezekután volt 1-2 felettébb kínos köröm, majd a tanár kijelentette, hogy az én képességeimmel, egy kicsit több energia ráfordítással sokkal sokkal jobban is menne nekem ez az egész.
ezt kb. már negyedszerre hallottam tanár szájából, és itt már a sírás kerülgetett, annyira tudtam, hogy igaza van és annyira szégyelltem magam. egy kib*szott lusta szar vagyok, hogy a világ nem látott még hozzám hasonlót. és hányszor hallottam már. "........., magának szerintem nem a képességeivel van a baj, hanem a szorgalmával".
magyarul nincs elég nagy seggem ahhoz, hogy rendesen leüljek tanulni. Pedig ha tényleg tisztességgel odatettem volna magam a 3 év alatt, annyira, amennyire, csak tőlem tellhet, akkor klasszisokkal jobb lehettem volna.
Amilyen boldog volt a tegnapi napom, a mai annyira siralmas.

Már épp meg akartam jegyezni, hogy haldoklik a blogom, mert nem történik körülöttem semmi olyan rossz jelenleg, ami rinyára adna okot, a pozitiv dolgokat meg valahogy mindig elfelejtem megemlíteni. Erre tessék hajnal fél 4kor arra riadtam fel, hogy valami csobog. Na mondom miazisten. Erre benyitok a wc-be és mit látok? Hogy gőzerővel ázunk be fentről, spriccel a víz isten tudja hány helyről, folyik a csöveken le, a wc mellett, és persze ázunk az előtérben is a villanyvezetékeknél, a kapcsolónál. Nyilván ugye, hol máshol. hát így hirtelen azt se tudtam mivan. gyorsan átöltöztem,lerohantam a portára, hogy a portásbácsi segítségét kérjem.. aki nyilván nem volt sehol. aztán mire visszaértem a szobába csillapodott kicsit a helyzet, de még így is takaríthattam fel, ami ugye hagyj ne mondjam, minden vágyam volt. Aztán reggelre csodák csodája, mintha mi sem történt volna. esküszöm még egy ilyen éjszaka és kiköltözöm a büdös picsába erről a szúette otvar leprafészekről.
Egyébként pozitivumként akár meg is említhetném, hogy az anyukája küldött nekem valentin napra szív alakú bonbont, vagy, hogy ha minden igaz, jelentkezik doktorira és akkor nem megy szeptembertől Lengyelországba. jessz.

A tegnapi ruhapróbánk nagyon jó hangulatúra sikerült, és gyorsan, egyszerűen dűlőre jutottunk, miután én lelkesen vállaltam a próbababa szerepét. Aztán egész délután és este vendégek voltak nálunk, amit szintén nagyon élveztem. Megismertem unokatesóm ír vőlegényét, akit meg kell zabálni. Egyszerűen annyira aranyos, hogy az nem is igaz. Közvetlen, mosolygós, kedves, és cseppet sem veti meg az alkoholt. Azt már megértette magyarul, hogy "sörre bor, mindenkor, borra sör forever". Röhögött egy jót rajta és azt mondta,hogy élvezni fogom az esküvőt... De egyébként azt mondta, ahogy hallgatja a beszédünket, olyan neki az egész, mint egy hatalmas szó. By the way unokatesóm is és ő is borzasztó ír akcentussal beszéltek, sokszor abban sem voltam biztos, hogy amit mond, az egyáltalán angol-e. Aztán megnyugtatott, hogy majd gyakorolhatok az esküvőn, mert engem szeretnének a polgári esküvőre tolmácsnak. Hát. Elvállaltam.
Ezenkívül keríteni akarnak nekem egy pasit, mert voltam oly balga és megkérdeztem, hogy a vőfélyek mind házasok-e. De én tényleg csak kíváncsiságból kérdeztem. Ezek meg egyből azon tanakodtak, hogy ki az aki facér, rendes is és még jól is néz ki. Áh.
Az esküvőre jön kb 70 ír, akiknek ki lesz bérelve az egész zalacsányi kastélyszálló és még utána itt partyznak egy hétig. Írországban egyébként a minimál bér 300 Euro/ hét, a munkanélküli segély pedig 255 Euro/ hét. Én elmegyek Dublinba munkanélkülinek. Jobban megéri, mint itthon dolgozni.

Túl sok új publikus dolog nincs a nap alatt. Rengeteg minden történt, de csupa olyan, hogy szinte senkinek sincs köze hozzá, szóval azokat inkább megtartom magamnak. :)
Ami publikus is és számomra érdekes is, pl, hogy tesóm pasija összetegeződött apámmal. Rákérdeztem a dologra apunál, miután feltűnt, hogy Laci második napja köszönt apunak, úgy, hogy "hello" és nem egészen értettem, hogy akkor most mivan. Úgy tűnik, hogy lemaradtam egy körrel.

Aztán úgy tűnik a család belenyugodott a másoddiplomás dologba, csak nem értik miért épp azt választom, amit választottam. De végre nem osztanak érte, nem ellenkeznek. Teljesen le vagyok döbbenve. Azt nem állítom,hogy támogatnak is, de az, hogy nem tiltakoznak ellene kézzel-lábbal, már nagyon nagy lépés.
Beadagoltam a szintemelő érettségit is nekik, és az ellen sem ágálnak. Nem tudom, hogy csináltam, de teljesen jó vagyok.

Ja és van egy filmajánlatom is: Harry Brown.
Mindenképpen ajánlom, nekünk nagyon bejött :)
Itt a zenéje!

home sweet home

szóval elegem van abból, hogy hazajövök és folyamatosan csak oltva vagyok vagy oltok. Folyamatosan gombóc van a torkomban az elfojtott sírástól, vagy folyamatosan könnyes a szemem, mert tudom, ha egyszer útnak engem, akkor vagy fél napig biztos nem bírom abbahagyni. Hiába próbálok őszíntén és korlátok nélkül beszélgetni a témáról nyugodt hangnemben, úgyis üvöltés és/vagy sírás lesz a vége. Hiába kérem, hogy ne rajtunk csattanjon ez az egész, mert mi is ki vagyunk készülve, nemcsak ő, és én megértem, hogy nehéz, mert baromira az. mondom. tényleg megértem, de picit türtőztesse már magát. erre csak annyi választ kapok, hogy hát pedig rajtunk fog csattanni, mert mi vagyunk kéznél. ez oly bíztató.
nem akarja, hogy dolgozzak, mert elveszi az időt a sulitól.
nem akarja, hogy elkezdjek egy másoddiplomát, mert elveszi az időt az első befejezésétől.
az itt bazmeg senkinek nem számít, hogy én mit akarok.
márpedig én a melót és a másoddiplomát is akarom. szevasz.

csokis-meggyes

Ma elvesztettem a muffinsütő szüzességem. Első körben még elég béna voltam, oda is égettem pl,
(apám elnevezte kicsi nigger muffinnak) de másodjára már nemcsak ehetőt, hanem esztétikailag is kielégítőt alkottam ;)
Egészen büszke vagyok magamra.

Zsinórban ez a 3. nap, hogy hajnalig tanulok és reggel korán kelek és indul az egész előlről és tanulok tovább. unom már. péntekig pedig ki kell bírnom. A vicc, hogy mégcsak álmos se vagyok- lehet, hogy a 3 kávé+koffeintabi tehet róla???-és ez azzal jár, hogy hajnal 4-nél előbb nem bírok elaludni, reggel 9-10-nél előbb meg felkelni. Gépről tanulok, majd kifolyik a szemem, úgy érzem az agyi kapacitásom elérte maximumát, aztán holnap mégsem fogok emlékezni az áttanultak felére sem. Egyébként tegnap is és ma is teljesen feleslegesen mentem be az egyetem nevű intézménybe, csak elbasztam egy csomó értékes órát a drága és visszafelé számláló időmből. Tegnap az olyan, mint egyiptológiai könyvtár, természetesen zárva volt, ma meg a hó miatt 50 perc alatt értem be, és a lány, akitől jegyzetet kaptam volna, nem várt meg. Pedig 2 smst is írtam neki és igaz,hogy 20 percet késtem (minő meglepő tőlem, igaz?), de legalább annyit vissza írhatott volna, hogy "nem várok tovább, bazmeg." de semmi, még csak ezt se. a parasztja.
A lábam meg belefagy az új csizmámba, és továbbra is ki akarok menni külfödre. minél jobban és minél előbb szeretném, annál többet csúszok a tanulmányaimmal és maradni kényszerülök a kis seggemen, itthon. ezért hát ki is találtam nagyon okosan, hogy februárban jelentkezem svédre és/vagy hollandra és/vagy dánra. Egyrészt,hogy belekezdjek valami újba, és olyan újba, amihez lenne affinitásom is, tényleg érdekelne és még neadjisten tehetségem is lenne hozzá, másrészt azért, mert ÉLŐ nyelvszakokról esélyesebb kijutni ösztöndíjjal külföldre. mikor megosztottam ezt tesómmal a telefonban, teljesen kikelt magából, hogy "Dehát egyiptológiával mit csinálsz az Északi sarkon? Svédország, nem Egyiptom.* Inkább kezdj valamit az egyiptológiával!"
mondom azt a kurva, nem anyámmal beszélek véletlenül?
Ma végre elfogyott a másik tortám, amit a szobatársam sütött nekem. Az elmúlt 3 napban, már mindenkit ezzel traktáltam. Nem hiába, nem fértem el a hűtőben tőle.
Egyébként Dexter és Fűrész Soundtrack-t hallgatok tanulás közben,á nem, nem vagyok készen. Előbbiből tegnap néztük meg Annával az évadzáró részt és olyan durvára sikerült, annyira meghökkentő volt a végkifejlet, hogy biz' Isten majdnem sírva fakadtam. Azóta se ocsúdtam még fel. Anyától örököltem a hiperszenzibilitást. tudom. szánalmas.


* ehhez a megállapításhoz, azért valljuk be, nem kevés földrajz tudás igényeltetik!!!!

Egyébként köszönöm szépen, mindenkinek aki bármilyen formában is gondolt rám szülinapom alkalmából. Nagyon aranyosak vagytok. Ha összeszámolom az iwiwes, fészbúkos, személyes és telefonos köszöntéseket, simán 30 körülire jön ki azoknak a száma, akiknek eszébe jutottam ma. Illetve kíváncsiságból most gyorsan össze is számoltam és egészen pontosan 38 ember. ez nagyon sok. nem gondoltam volna, hogy ennyien keresni fognak akármilyen fórumon is. Szeretném kiemelni a nap legpozitívabb és legnegatívabb dolgát.
Legpozitívabb:
Anyáék az esti busszal küldtek fel nekem egy életmentő-kajautánpótlás csomagot. befigyelt benne egy doboz. mondom miafaszez?. kinyitom. és képesek voltak otthonról felküldeni nekem egy dobostortát. Mennyire cukik már. Utazott a torta 200 km-t értem egy busz aljában és teljesen jól átvészelte az utat.
Legnegatívabb:
pont az az ember felejtett el, akitől ez azt hiszem a legeslegjobban fáj.

szóval tegnap kolibuli volt...
Úgy indítottunk, hogy csinált Ádám 6 l forralt bort, aztán megjelentek az amerikaiak, akikből Jack-et Iowából és Alan-t Arizonából én hoztam fel vendégként, aztán megjelentek a lengyelek, köztük a lengyel ex is. Akitől nagyon tartottam, aztán kiderült, hogy a lány fényképeken tényleg elragadó és én is azt mondtam rá, hogy wow de gyönyörű, de aztán élőben nem egy nagy látvány és ezt a látványt is csak a 3kg makeup segíti elő. (már persze ezt senkinek nem mondtam el, csak úgy magamban megállapítottam) Miután ők megjelentek, felmentünk a 3.ra és onnantól kezdve esélyem se volt menekülni Chris pajtásunk elől. Mondjuk eleinte nem is akartam, mert iszonyatjó volt megint angolul beszélgetni, csak rá kellett döbbennem, hogy borzasztóan berozsdásodott a tudásom. Bár Chris megdícsért, hogy milyen jól beszélek angolul, én meg mondtam, hogy nem nem, szó sincs ilyenről, csak nem beszélek annyira szarul, mint mindenki más :D Ami meglepő volt számomra, hogy akármilyen amerikai sorozatot említettem neki, fogalma sem volt egyikről sem, merthogy nem néz tv-t. Szerinte San Fransisco egy őrült város, és nem a bitch, vagy a whore szót használta a kurvákra, hanem a hooker-t.(Ami tipikusan amerikai szó)
Seattle-ben él, Wyoming-ban született és élt Dél-Dakotában is, valamelyikre a 3 közül mondta, hogy este 8-10 és reggel 4-6 között (nem emléxem a pontos intervallumra) 14 évesen is lehet vezetni, merthogy akkor senki nincs az utakon.
Neki meg az volt meglepő, hogy a cigicsikket ledobom a földre a folyosó közepén és csak ott nyomom el, hihetetlen, hogy ezt megcsinálhatom. Mondom hiddel, ebben a koliban, semmi sem hihetetlen.
Aztán míg elmentem pisilni, gyakorlatilag mindenki, akit ismerek eltűnt és Chris egyedüli amerikaiként árválkodott ott, és útnak indultunk, hogy megtaláljuk a többieket. Ebből az lett, hogy a 406-ban kötöttünk ki Ildinél és Johannesnél, édes4esben borozva. Ami eleinte nem is volt különösebben kellemetlen, mert nekem nem esett le az, hogy ők összejöttek/össze fognak jönni/ szeretnének összejönni. Mikor Johannes telefonált, kb a földig leesett az állam, amikor németül beszélt, és nem értettem egy amerikai miért beszél ilyen pengén németül. Aztán kérdezősködtem és kiderült, hogy Hamburgban született és 4-5 éves korában költöztek át az USA-ba, és persze nem szereti a Rammsteint, de a Toten Hosent igen. Kár volt megemlítenem, hogy makogok valamit németül, mert onnantól kezdve csak németül beszélt és megkérdezte,hogy szeretnék-e gyakorolni.. Végülis úgy gondoltam, hogy szerintem ezt inkább hagyjuk és maradjunk az angolnál. De azért benyögtem, hogy "Deutschland, Deutschland über alles" csak azért, hogy megmutassam tényleg tudok németül, mire mindenki olyan furán nézett rám. Hát nem is értem miért. Miután Chris elkérte a számomat és Johanessék összejöttek, úgy döntöttem, most jött el az a pillanat, amikor nekem le kell lépnem. Így került főhősünk a 102-es szobába vodkanarancsozni. Aztán le a buliba, ahol kapásból belefutottam egy ezeregy éve nem látott ismerősömbe, Saxba, aki gólyám volt még 2007-ben a koli gt-ben. Dumálgattunk, kiderült, hogy hivatásos partyfotós lett. Aztán belefutottam a pasim alteregójába. Ami kb így nézett ki: Én:"fecoooo mi a fasz van veled te pöcs?" feco: "veled mi van te hülye picsa?!" Aztán megöleltük egymást és szédítettük egymást szokás szerint. Hiányzott már ez a hülyegyerek. Még akkor is, ha fél pohár piával öntözte meg a tornacsukám. Aztán tőle elbúcsúzván átültem Verkáékhoz és Verkával dumáltam, meg Johaness jegyezte meg, hogy Chris totál belém zúgott, és egyébként szörnyű srác és mennyire utálja. Ezután bementünk táncikálni kicsit, majd jött az est megkoronázása. Odajött hozzám egy baromira unszimpatikus srác, szőke, összekötött hajjal, fülbevalóval, már nem emléxem pontosan, hogy mondott-e valamit, de én egyből megszólaltam, hogy "nem köszi, nem akarok táncolni" mire ő: " ki mondta, hogy táncolni akarok veled? hívj meg egy sörre.." én: "nem" ő: "Miért nem, ne legyél már ilyen negatív vagy ha jobban tetszik destruktív" én :" nem vagyok se negatív, se destruktív, de a "nem"-en kívül még mit kell mondanom ahhoz, hogy lekopj?" Ezután hirtelen hamar odajött hozzám egy cuki ismerősöm, hogy felkérjen táncolni, mire őt is visszautasítottam, de persze kedvesen és aranyosan, mire még szintén ez a bunkó f*szkalap srác megszólalt röhögve mellettem, hogy " ő a barátod?" mire odavágtam hozzá, hogy "nem" és zárszóként pont megjelent A barátom, kézenfogtam és leléceltünk. Az est abszolút vesztese az a csokimikulás volt, amit kedvenc barátosném adott nekünk karszalagosztásnál. Papírlap vékonyságúra aszalódott a zsebemben, mivel elfeledkeztem róla, hogy egyáltalán ott van, így nem élte túl a bulit.

Más: tegnap csakúgy hozott nekem két meggyes pitét, hátha szeretem. Hát nem imádnivaló?

amikor baktattunk felfelé a kórház lépcsőin, akkor tudatosult bennem, hogy mindjárt látni fogom őt először, azóta, hogy van ez az egész. a szívem vadul nekiállt kalapálni és fohászkodtam, hogy nehogy az euforikus állapotomat hirtelen felváltsa egy katarzis-szerű sírógörcs. hál istennek nem lett így, a nyakába borultam, öleltem, pusziltam és rájöttem, hogy mennyit változott ebben a két hétben. most vettem csak észre, hogy egy fejjel kisebb, mint én. Azt is most láttam először, hogy milyen sápadt és milyen sokat fogyott. Egész nap pattanásig feszült volt mindenki, én az autóval se rendesen kitolatni, se elsőre elindulni nem tudtam (pedig minden nagyképűség nélkül, jó vezető vagyok), de aztán sikerült abszolválni a feladatot. És most meg azért ide gépelek, ahelyett, hogy aludnék, mert már egy órája próbálkozom, de folyamatosan felspanolom magam a ma történteken, vagy a két hét alatt történteken, vagy azon, hogy annyira fájnak a vállaim, hogy nem tudok az oldalamon feküdni(persze mert egyik oltást a jobba, másikat a balba kaptam, hogy még véletlenül se tudjak az oldalamon aludni), vagy csak simán kattog az agyam, szóval az a vége, hogy nyitva a szemem és tépem a szemöldököm.
Szóval hazavittük a 7végére, annyira örültem, hogy láttam, aztán egyszercsak elromlott a kedve, nem evett, nem ivott semmit, rosszult volt, hányingere lett, ledőlt aludni, leoltott minket, hogy hagyjuk békén, nem azért jött haza, hogy piszkáljuk az evéssel/ivással. Nem az az ember volt, akit én megszoktam, aki folyamatosan vidámkodik, ellátja a gyerekeket, viszi az egész háztartást, rendezi a kertet, megpucol 20 kg diót, szétválogat 10 kg krumplit, hanem árnyéka régi önmagának, akit karöltve kell kisegítenem az autóból és az ölébe adni a 14 hónapos babát, mert nem bírja felemelni. Fura, mert egy kettős érzés van bennem. Egyfelől a viszontlátás öröme, másfelől a csalódottság, szomorúság, hogy viszontlátásom tárgya mivé lett/lesz.
Megpróbálok optimista lenni. megpróbálok optimista lenni, csak nagyon nehéz.