Ma megismerem a szüleit.
jaj istenem, én úgy izgulok. mi lesz velem, mi lesz velem? gyomorgörcsöm van és már fél órája itt ülök teljes puccba vágva.
Holnap meg ponthatárok. na arra is kíváncsi leszek.

A tegnapi ruhapróbánk nagyon jó hangulatúra sikerült, és gyorsan, egyszerűen dűlőre jutottunk, miután én lelkesen vállaltam a próbababa szerepét. Aztán egész délután és este vendégek voltak nálunk, amit szintén nagyon élveztem. Megismertem unokatesóm ír vőlegényét, akit meg kell zabálni. Egyszerűen annyira aranyos, hogy az nem is igaz. Közvetlen, mosolygós, kedves, és cseppet sem veti meg az alkoholt. Azt már megértette magyarul, hogy "sörre bor, mindenkor, borra sör forever". Röhögött egy jót rajta és azt mondta,hogy élvezni fogom az esküvőt... De egyébként azt mondta, ahogy hallgatja a beszédünket, olyan neki az egész, mint egy hatalmas szó. By the way unokatesóm is és ő is borzasztó ír akcentussal beszéltek, sokszor abban sem voltam biztos, hogy amit mond, az egyáltalán angol-e. Aztán megnyugtatott, hogy majd gyakorolhatok az esküvőn, mert engem szeretnének a polgári esküvőre tolmácsnak. Hát. Elvállaltam.
Ezenkívül keríteni akarnak nekem egy pasit, mert voltam oly balga és megkérdeztem, hogy a vőfélyek mind házasok-e. De én tényleg csak kíváncsiságból kérdeztem. Ezek meg egyből azon tanakodtak, hogy ki az aki facér, rendes is és még jól is néz ki. Áh.
Az esküvőre jön kb 70 ír, akiknek ki lesz bérelve az egész zalacsányi kastélyszálló és még utána itt partyznak egy hétig. Írországban egyébként a minimál bér 300 Euro/ hét, a munkanélküli segély pedig 255 Euro/ hét. Én elmegyek Dublinba munkanélkülinek. Jobban megéri, mint itthon dolgozni.

Túl sok új publikus dolog nincs a nap alatt. Rengeteg minden történt, de csupa olyan, hogy szinte senkinek sincs köze hozzá, szóval azokat inkább megtartom magamnak. :)
Ami publikus is és számomra érdekes is, pl, hogy tesóm pasija összetegeződött apámmal. Rákérdeztem a dologra apunál, miután feltűnt, hogy Laci második napja köszönt apunak, úgy, hogy "hello" és nem egészen értettem, hogy akkor most mivan. Úgy tűnik, hogy lemaradtam egy körrel.

Aztán úgy tűnik a család belenyugodott a másoddiplomás dologba, csak nem értik miért épp azt választom, amit választottam. De végre nem osztanak érte, nem ellenkeznek. Teljesen le vagyok döbbenve. Azt nem állítom,hogy támogatnak is, de az, hogy nem tiltakoznak ellene kézzel-lábbal, már nagyon nagy lépés.
Beadagoltam a szintemelő érettségit is nekik, és az ellen sem ágálnak. Nem tudom, hogy csináltam, de teljesen jó vagyok.

Ja és van egy filmajánlatom is: Harry Brown.
Mindenképpen ajánlom, nekünk nagyon bejött :)
Itt a zenéje!

What's up?

Ha kérhetném ezt a kérdést mellőzze mindenki az elkövetkezendő időszakban, mert fogalmam sincs, hogy mégis mit válaszolhatnék rá. Persze úgyis tudom, hogy mindenkinek ez lesz az első kérdése, mert annyira közhely, hogy muszáj mindenkinek ezzel indítania a dialógust. Íme az opciók:
A: "Semmi jó" és elbőgöm magam
B: "Semmi különös" és tudván mekkorát füllentek, kurvanagyot mosolygok mellé, hogy hiteles legyen
C: Csak úgy szimplán in medias res elbőgöm magam.

Az egyetlen ember, aki tudja min megyek keresztül és minek nézek elébe, mit kell még végigcsinálnom az Éva, te vagy. Tudom, hogy most még nem érted miért. Majd kedden megérted.

A minap régi fotókat nézegettünk a családdal közösen, együtt, mind a négyen. Nem tudom kajálásokat leszámítva mikor volt ilyen utoljára, hogy bármit is csináltunk volna közösen, együtt. Anyáék esküvője, nyaralások még pubi korukból, eljegyzés, Vikike és Adrika érkezése, karácsonyok és húsvétok, fellépések és ballagások, bérmálások és elsőáldozások... még egy cetlit is találtam, amin vezették egészen '89 januárjáig, hogy kis Viki súlya mennyit gyarapodott hétről hétre. Édes. Sokat nevettünk a képeken, és nagyon nagyon jó volt egyet nosztalgiázni.
Az én csodálatos ötletem volt. Természetesen ki másé. Nem kérdés.

Otthon voltam egy egész hetet húsvéti szünet címén. Szerdán jöttem fel Bp-re, de csak mert Pécsre nem fértem már be a kocsiba. Erre délután felhívom anyámékat, hogy mizu, mire közli velem, hogy itt az üres helyem az autóban. Mondom ne basszál fel, ki nem ment?? Hát a tesód!-kapom a választ. Mert kiderült, hogy ez a hülyegyerek németből aznap kisérettségizett, amikor ment volna anyámékkal Pécsre, csak persze erről ő nem tudott, majd amikor anyám betelefonált a suliba,hogy a mai napot tesóm skippelné, 3 perc múlva telefonált vissza a tanár, hogyha nem túl nagy probléma, akkor be kéne fáradnia a suliba, mert németből dogát ír. Mindez kb. 15 percre rá, hogy én eljöttem otthonról. És mehettem volna Pécsre. Ugye Adri tudod, ha hazamegyek, megöllek ezért!!!!
Aztán ezalatt az egy hét alatt, nem is gyújtottam rá egyetlenegyszersem(!) és nem is hiányzott és nem is kívántam. Viszont ahogy visszajöttem Pestre, elszívtam még a maradék dobozomat, amit direkt hagytam fenn. De most sem hiányzik (annyira) ugyhogy itt az ideje leszokni. Meg amugy sem szeretném ilyen dologra költeni a pénzem, mint a cigi. Nem éri meg. Ma este megyek partyzni Korival Studioba, ott lesz az igazi megpróbáltatás kibírni cigi nélkül. Remélem helyt állok.Szurkoljatok. Thx.

hát mit ne mondjak, ma ismét egy csodálatos napon vagyok túl. Több dolgon is eltöprengtem ma. valahogy ez a nov.1 mindig ilyenekre kényszerít. mellesleg említettem már h mennyire utálom ezt a napot?! Ha jól emléxem igen, valamelyik májusi bejegyzésem alkalmával, szóval most nem kívánom különösebben taglalni, milyen apró-cseprő dolgokon képes vagyok felhúzni magam ilyenkor.
Az egyik dolog amin eltöprengtem az a "mi lenne ha babám lenne" kérdés. Mivel van egy 7 hetes "új"* unokatesóm, akit ma láttam másodszorra és először vettem a kis csöpséget a karjaimba. Mellesleg a kis csöpség mára már 5 kilos gyönyörűséggé cseperedett és igazi hisztit vágott le amikor először oda adták nekem. Aztán másodszorra már egész jól ment a dolog. Nem bömbölt, sőt be is aludt a mellkasomon. Aztán az édesanyja volt oly kedves emlékeztetni rá, hogy nagyobbik lányzóját-aki ma 8 éves- annyi idősen szülte, mint most én vagyok. Na ekkor kezdtem el gondolkodni. Lenéztem a karjaim közt nyugvó kis cukibogárrá és keresztanyám nekiállt poénkodni, hogy "képzeld el mintha a saját gyereked lenne." És az egész nem ment. Úgy értem abszurd. 21 évesen ott álltam az ölemben egy 7 hetes pihegő kisbabával és képtelen voltam elképzelni, hogy a sajátom legyen és én legyek az édesanyja. Én és ő, külön világ. Nem készültem még fel semmi ilyesmire, bár ha úgy hozná a helyzet, valószínűleg kénytelen lennék felnőni a szerephez. Csak ahogy elképzeltem, mintha a saját gyermekem tartanám a kezemben, aztán most bevillannak az egyetemista életemmel járó képek vagyis inkább a fiatalságommal jár képek: üres borosüvegek, cigisdobozok, délig alvás, szerdánként corvintetőn palotai bácsi dnb-jére vadulás reggelig és 3 napig izomlázasan járkálás, kolibulizások, ide-oda császkálások, utazások városok között meg eleve csak találkozás barátokkal, egyetemrejárás mind megszűnne egycsapásra. És egy 21 éves egyetemista lányból át kéne csapnom egy 21 éves felelősségteljes anyává. Hogy azokat az apróságokat már ne is említsük, hogy nincs se lakásom,se házam, se munkám, se egzisztenciám és jóformán örülök ha hazautazni/Pécsre utazni vagy enni jut pénzem. Csak ahogy cipeltem Hanna seggét délután, dudoltam neki, dödörögtem hozzá, ringattam--keresztanyám engem figyelt végig, egy idő után mosoly ült ki a pofijára, ami azt sugározta, hogy "úgy csinálod, mintha a sajátod lenne"--, úgy éreztem képes lennék ezt megtenni, de nem mostanában és nem a jelenlegi körülményeim között. Ugyh úgy döntöttem marad a gólyahessegető. Nem mintha változtatni akartam volna, csak megerősítettem magamban :)
Olyan kurtának és befejezetlennek érzem ezt a postot de ezzel kapcsolatban ennyi minden jutott eszembe csupán, bocsi.


*ejj ez de buzin hangzik, miazhogy új???

amikor a nagypapám pénteken reggel* azzal köszönti apukámat, hogy ő nagyon beteg, olyan beteg mint még soha, és meg fog halni...** na ekkor sikítani lenne kedvem.
és amikor ma reggel apukám beviszi az ügyeletre, hogy az öregnek nyugodjon meg a lelke és az orvos közli vele, hogy az égegyadta világon semmi baja, nem kell gyógyszer, stb.. na ekkor meg pofán röhögni lenne kedvem és jól leosztani..***


*egész pontosan hajnal fél 6kor, mert apu 6-ra jár dolgozni
**nem ez az első eset, maradjunk annyiban..
***vagy lehet csak én vagyok egy gonosz undok dög és egy cinikus kárörvendő hárpia megtestesítője. De joggal. Ez egy hosszú történet, majd egyszer talán elmesélem.

Ma igazi kis háziasszony szerepét töltöttem be itthon: mosogattam, mostam, ebédet főztem, és ez valszeg holnap is rám marad. délután szedtünk 30 kilo cseresznyét. csak így. minden vicc nélkül. ha finoman szeretnék fogalmazni,akkor azt mondanám, hogy a végén belehaltam volna,ha még egy szemet le kell tépnem. de mivel nem szokásom finoman fogalmazni, ezért azt mondom: tököm ki volt már, meguntam és lejöttem a francba meccset nézni.
Sajnos/szerencsére (mindenki kiválasztja a magának megfelelő opciót) nem sikerült lefordulnom sem a fáról, sem lezúgni a létráról, így gyakorlatilag megúsztam a mutatványt pár karcolással.
Pedig jó párszor végigfutott az agyamon, mi lenne ha leesnék. jó pár méter zuhanás után vajon termetes testem mekkorát puffanna a talajon, és vajon utána fel tudnék-e úgy kelni, mintha mi sem történt volna. Ilyen és hasonló gondolatok cirkuláltak a fejemben, miközben erőteljesen arra koncentráltam, hogy eltaláljam apát azzal a rohadt cseresznyével, amit a kezemben szorongattam. Bal kézzel dobtam, esélytelen volt. (A jobb kezem foglalt volt, valamivel kapaszkodnom is kellett) Bár ahogy próbáltam összeszámolni, 4 kéz is kevés lett volna ezen roppant bonyolult technikájú feladatok összehangolásához:
Dobni a cseresznyét
Szedni a cseresznyét
Enni a cseresznyét és mindeközben
Kapaszkodni is
Ja meg még közben nem sikítófrászt kapni a fejtor-potroh felépítésű 4 pár ízelt lábbal rendelkező csúnyaságoktól( gyengébbek kedvéért: pók), amik itt-ott megbújtak a leveleken, cseresznyeszemeken, és egy-egy óvatlan pillanatban rámvetették magukat a fülbemászókkal karöltve. na csak ettől a két élőlénytől kíméljen meg az Isten, minden mást elviselek.
még a kutyánkat is.. a hugomat is... anyámat is..
szóval bonyolult egy dolog a cseresznyézés.. 18 éven aluliaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott. És mentőöv használata kötelező.

ma azt hiszem számos pontban ismét bebizonyítottam, hogy én bizony én vagyok:
-megbüntettek a BKV-n, pedig el kezdtem magyarázni, hogy nemis bp-i vagyok és hogy csak ma jöttem fel Pestre és úúúú észre se vettem, hogy lejárt( több, mint egy hete xD) de az ellenőr bácsi nem annyira kajálta be a szövegemet...
- a szobámban pakolászván beütöttem a fejem a polcomba
-édesanyámmal a több, mint félórás telefonbeszélgetés kb. 3.percében Vikike sírógörcsöt kapott anyuka "vigasztaló" szavaitól. mert:
>kurvára unom már, hogy csak azt bírja hajtogatni, hogy:
> "én már az elején megmondtam,hogy ez lesz" vagy
> "mi a baj Viki?.. hát nemigaz, hogy még mindig itt tartasz, igazán kiverhetnéd végre a fejedből, és megtanulhatnád irányítani az életed"
vaaaaaagy és ez a kedvencem, egy telefonbeszélgetésből sem hiányzó, visszatérő motívum (nem hapax legomenon kérem xD)
>"koncentrálj a tanulásra, neked az a dolgod, hogy tanulj, azért vagy Pesten.. semmi más dolgod nincs." hja kérem, mert ez már csak így megy itten...
óóó és van még egy kedvenc:"Olyan vagy, mint apád." (Erre hallom apu megjegyzését a háttérből: "Az biztos" xD

-Ezekután szegény Csilla megkérdezte, hogy jól vagyok-e.. erre megint nekiálltam sírni,aztán úgy döntöttem, hogy mostmár eleget bőgtem miattad.
-este bevertem a fejem a fürdőszobában a polcba,(ismét!) amikor lehajoltam visszarakni az öblítőt a helyére..
-amikor Csilla kiabált, hogy "Vikiiiiiiiiiiii gyere gyorsan", oly gyorsra sikeredett a dolog, hogy majdnem felborítottam a székem, akkora erővel pattantam fel az ágyról és jól felhorzsolta a vállam

hát tessék, nem is én lennék..