welcome to the jungle, flashback és kezdődik előlről

tegnap este kolibuli. Este 11-től feküdtem az ágyamon, és vártam, hogy Márti jöjjön értem. Már majdnem éjfél volt, nem sok tartotta, hogy bealudjak.. amikor kopognak...
Legyen egy "üdvözlégyakoliban" ****. Legyen. De gyerekek... Életem legjobb flashe volt. Iszonyatdurvánkurvajóóóóóvolt. Utólagosan is bocsánat mindenkitől, ha furán viselkedtem, vagy állitólag nem voltam önmagam. Pedig tényleg azért nem akartam bemenni táncolni a tömegbe( az iszonyatosan fos zene csak a kisebb probléma volt), mert nem mertem bevállalni a brandnew tornacsukámmal. Így is kapott kicsit szegényem. Annyi erőt nem éreztem magamban, hogy a lábamon megálljak. Nemhogy még bemenjek és ropjam ezerrel. Márkot meg kell keresnem bocsánatot kérni, mert tényleg nem azzal a hangsúllyal mondtam neki, amit, ahogy azt kellett volna. Ezenfelül fel akart kérni táncolni két iszonyatosan nyomorék és nyomulós gyerek, vagyis lehet, hogy 3 is volt. A franc se tudja már. De baromi ideges voltam amikor elküldöm először kedvesen, aztán másodszor már bunkón, majd összeteszi a kezét, könyörög,hogy "léccilécci", és átkarol(amikor 3 fejjel kisebb nálam), hogy pedig nem bánnám meg és én mennyire jól járnék vele. Na. Mondom húzz anyádba de nagyon gyorsan. Azonkivül élveztem. Sok ember örült nekem. Ami számomra baromi meglepő volt. És a szobatársaimmal is alakulgatnak a dolgok. Szóval csak hajrá, szépen, biztosan, előre.

újra kollégista :)
Fura volt az első estém, vagyis gyakorlatilag csak éjszakám. Mivel fél 11 volt este, mire az utolsó körrel beértünk a koleszba. Úgy éreztem magam, mint egy számkivetett nyomorult és szarul aludtam, baromságokat álmodtam egymás hegyén-hátán. Berregett a hűtő, a radiátor forró volt és elszoktam a kolis zajoktól (úgy mint, üvegcsörömpölés vagy kiabálás). A lányok aranyosak, nincs velük baj, csak baromira kivülállónak érzem magam. Főleg, hogy ugye egyértelmű, hogy nem akartak 3. szobatársat, aki most ádáz módon betört közéjük. Nagyon remélem, hogy nem fognak kiutálni. És ilyenkor derül ki, hogy az ember ilyen helyzetekben ki(k)re számíthat. Olyan ember segített nekem egész nap, nem kímélve idejét és energiáját, akivel szinte alig beszélgettem a koliból, pedig együtt voltunk gólyák. És tényleg iszonyat mód hálás vagyok érte, mert senki de senki más nem ajánlotta fel a segítségét. senki.

Az a helyzet állt elő, hogy el kell költöznöm az albiból. Amit mellesleg baromira megszerettem és jól érzem magam benne. De mindkét lakótársam elcuccol, szal nekem is lépnem kell vmerre és ugye Khelyről annyira nem lenne poén feljárkálni mindennap. Nem túlzottan kivitelezhető.
Hát akkor első megoldásként természetesen a KCsSK jutott eszembe.
Aztán másodikként a NUK, ahová az egyik lakótársamat felvették és tudnánk egy szobába költözni.
Aztán utolsó verzióként még az is felmerült, hogy márciusra még maradok az albiban egyedül, fizetek amennyit tudok-ha ebbe a tulaj is beleegyezik-. Amire ugye elég kicsi a valószínűség. Kétlem h engedné, hogy a teljes árnak csak a töredékét fizessem. Ugyhogy gyakorlatilag ez a lehetőség ki is lőve. Pedig nagyon nincs kedvem Csepelről Sasadra cipekedni, elég volt a tavalyi Sasad-Zugló túra. Azt is szinte egyedül csináltam végig, majdnem bele is haltam...
..Végülis nem bánom. Szerettem( mit szerettem kifejezetten imádtam) kolis lenni, csak aztán az a bizonyos pohár megtellt és kiköltöztem. Szóval úgy gondolom nem okozna problémát a visszailleszkedés vagy adott esetben az új koliba a beilleszkedés. Könnyen barátkozom és minden helyzetbe beleszokom egy idő után és hatttalmas nagy empátiámnak köszönhetően szinte bármihez tudok alkalmazkodni és vele együttélni.
A gond az, hogy mindkét koli vonz. Mindegyiknek megvan a maga apropója, hogy miért. És nemtudom eldönteni, hogy hova menjek. A régibe, a régi arcok közé akiket már ismerek idestova lassan 3 éve és a régi terepre ahol ismerősen mozgok vagy menjek az újba? Új arcok, új közösség, új helyszín, új pasik( bár ez a legkevésbé domináns érv amellett a koli mellett).
Kicsit tartok a régitől is, hogy csalódni fogok és nem azt kapom amit várok ugyanakkor persze tartok az újtól is, hogy ott milyen lenne. Bár ott is lenne egy biztos pont, a cuki kis lakótársam, akivel eddig is laktam ebben az albiban. Már pedig nemsokára illene eldöntenem, hogy hova menjek. Arról nem is beszélve, hogy a KCsSK-ban már intézkedtem megfelelő embereknél az ügy érdekében, és a válasz az volt, hogy persze elintézik nekem nem kérdés. És ha jelentkezek várólistára, akkor soron kívül bekérnek. És a volt szobatársamtól is abszolut pozitiv visszajelzést kaptam, miszerint reméli márciusban már ott leszek. Szóval az egész kis megnyilvánulásom összegzése leginkább így foglalható össze: Nemtudom.

hát mit ne mondjak, ma ismét egy csodálatos napon vagyok túl. Több dolgon is eltöprengtem ma. valahogy ez a nov.1 mindig ilyenekre kényszerít. mellesleg említettem már h mennyire utálom ezt a napot?! Ha jól emléxem igen, valamelyik májusi bejegyzésem alkalmával, szóval most nem kívánom különösebben taglalni, milyen apró-cseprő dolgokon képes vagyok felhúzni magam ilyenkor.
Az egyik dolog amin eltöprengtem az a "mi lenne ha babám lenne" kérdés. Mivel van egy 7 hetes "új"* unokatesóm, akit ma láttam másodszorra és először vettem a kis csöpséget a karjaimba. Mellesleg a kis csöpség mára már 5 kilos gyönyörűséggé cseperedett és igazi hisztit vágott le amikor először oda adták nekem. Aztán másodszorra már egész jól ment a dolog. Nem bömbölt, sőt be is aludt a mellkasomon. Aztán az édesanyja volt oly kedves emlékeztetni rá, hogy nagyobbik lányzóját-aki ma 8 éves- annyi idősen szülte, mint most én vagyok. Na ekkor kezdtem el gondolkodni. Lenéztem a karjaim közt nyugvó kis cukibogárrá és keresztanyám nekiállt poénkodni, hogy "képzeld el mintha a saját gyereked lenne." És az egész nem ment. Úgy értem abszurd. 21 évesen ott álltam az ölemben egy 7 hetes pihegő kisbabával és képtelen voltam elképzelni, hogy a sajátom legyen és én legyek az édesanyja. Én és ő, külön világ. Nem készültem még fel semmi ilyesmire, bár ha úgy hozná a helyzet, valószínűleg kénytelen lennék felnőni a szerephez. Csak ahogy elképzeltem, mintha a saját gyermekem tartanám a kezemben, aztán most bevillannak az egyetemista életemmel járó képek vagyis inkább a fiatalságommal jár képek: üres borosüvegek, cigisdobozok, délig alvás, szerdánként corvintetőn palotai bácsi dnb-jére vadulás reggelig és 3 napig izomlázasan járkálás, kolibulizások, ide-oda császkálások, utazások városok között meg eleve csak találkozás barátokkal, egyetemrejárás mind megszűnne egycsapásra. És egy 21 éves egyetemista lányból át kéne csapnom egy 21 éves felelősségteljes anyává. Hogy azokat az apróságokat már ne is említsük, hogy nincs se lakásom,se házam, se munkám, se egzisztenciám és jóformán örülök ha hazautazni/Pécsre utazni vagy enni jut pénzem. Csak ahogy cipeltem Hanna seggét délután, dudoltam neki, dödörögtem hozzá, ringattam--keresztanyám engem figyelt végig, egy idő után mosoly ült ki a pofijára, ami azt sugározta, hogy "úgy csinálod, mintha a sajátod lenne"--, úgy éreztem képes lennék ezt megtenni, de nem mostanában és nem a jelenlegi körülményeim között. Ugyh úgy döntöttem marad a gólyahessegető. Nem mintha változtatni akartam volna, csak megerősítettem magamban :)
Olyan kurtának és befejezetlennek érzem ezt a postot de ezzel kapcsolatban ennyi minden jutott eszembe csupán, bocsi.


*ejj ez de buzin hangzik, miazhogy új???

beteg vagyok, hisztis vagyok, nyűgös vagyok. nem akarok pestet. a pécsieket akarom.. nem tudom h be akarom-e fejezni ezt a szakot és nem tudom, h egyáltalán ki vagyok én.

azon töprengtem ma, hogy jól meg kellene ismerned egy embert, mielőtt csókolóznál vele, hiszen ki tudja melyikőtök célja mi volt vele. napersze már ha volt egyáltalán. mert lehet, hogy neked az a csók a világot jelentette, neki pedig az ég világon semmit.

talán mégsem vagyok annyira egyedül, mint azt hittem.. Ha jobban összeszámolom akad legalább 5 ember akit érdekel a sorsom. szinte hihetetlen.. kellemes meglepetések...

Dear LOVE!

May I have a question, please?
Do you exist at all?
Or are you just a four letter word?

Ha a szívedet összetörik, összeforr és a sebek begyógyulnak, kérdés persze mennyi idő után. Függően attól, te mennyire vagy érzékeny. Nos nemtudom az én hiperérzékenységemet tudja-e valaki überelni, de ha igen... hát nem irigylem érte.
De ha a lelked zúzzák szét apró darabokra, mintha beletennék egy mákdarálóba és kegyetlenül megnyomnák az "on" gombot, azt nemtudom valaha is meg lehet-e emészteni 100%osan, hogy újra önmagad lehess, az, aki előtte voltál, az, aki lehet, hogy már sosem leszel, egy olyan ember aki nem utálja magát..nem utálja magát olyasvalamiért, amiért már meg kellett volna bocsátania magának, és kezd rádöbbenni, hogy a megvetés, szánalom, gyűlölet egyvelege saját maszkja mögött rejtőzik, ott a felszín alatt meglapul ádáz módon és nem tágít és a megbocsátás sosem fog bekövetkezni. és minden természetesen kinek a lelkén szárad? Fiúk, fiúk. Gratulálunk!

Nem gondoltam volna, hogy fogok én még valaha pozítivan csalódni emberekben. Főleg nem olyanokban, akiktől a legkevésbé várnám. Köszönöm!

"A rémálomférfi azáltal válik reménytelen esetté, hogy bár tisztában van azzal, hogy vele nem stimmel valami, minden erejével arra törekszik, hogy a másik érezze magát „selejtesnek”. " *

És ez mennyire de mennyire igaz volt Rád is kedves. És miért csak utólag jövök rá, hogy amikor mindenen acsarkodtál és én is totál selejtesnek éreztem magam, igazából önmagaddal nem voltál/ vagy kibékülve? Mennyire jó érzés ezzel tisztában lenni és tudni, hogy nem bennem volt/van a hiba. Komolyan nem hiszem el, hogy én akkor tényleg azon gondolkodtam, hogy igazad lehet és nem vagyok elég jó és változnom kéne. Azt kell, hogy mondjam, jó hogy kiléptél az életemből.

*Forrás: Nők Lapja Cafe-Álomférfiból Rémálomférfi c. cikk

mi legyen a minorom? mi legyen a minorom? MI LEGYEN A MINOROOOOOOOOOOOOOM??? Legyen egy megélhetésképesebb mint az egyiptológia , DE akkor MA felvételin (mondjuk egy dán minorral) nem hiszem, hogy kedves Bács T. Úr különösebben komolyan venne. Ha csinálnám a görögöt azzal már komolyan venne, mert látná, hogy tényleg ezzel akarok foglalkozni, viszont az ugyanúgy megélhetésképtelen, mint az egyiptológia. Van még egy opció: a történelem, ami még érdekelne, és szívesen is csinálnám, DE az még egy félév rácsúszás és az annyira megint nem áll közel az egyiptológiához.
Konzekvencia: Mi a f***omat csináljaaaaaak??????? :(:(:(

-"Valami megélhetésképes szak kellene az egyiptológia mellé"
-" A BTK-n?"

-"Szeretném majd az egyiptológia mellé megcsinálni a régészetet is"
-"Minek akarsz te két megélhetésképtelen szakot?

elgondolkodtató... /és mindezt egy régésszel beszélgettem/

Mit mondana a 3 évvel ezelőtti önmagának??

2 plakáton is ezt olvastam, és elkezdtem azon tűnödni, hogy egyáltalán mi a fenét is csináltam én 3 évvel ezelőtt. Szépen felgöngyölítettem végül. Elindultam visszafelé az időben:
Mit csináltam tavaly ilyenkor? Hát nem volt nehéz a válasz. Ugyanazt, amit mostanában: vizsgáztam, tanultam, tanultam, vizsgáztam.
Mit csináltam tavalyelőtt ilyenkor? Na ez egy kicsit homályos rész. A nyár, mielőtt bele fogtam volna egyetemista pályafutásomba, mielőtt felköltöztem volna az nagy Budapestre. Azt hiszem dolgoztam Edericsen. Nagyon más nem rémlik arról a nyárról. xD
Vannak olyan emlékképeim,hogy Andrásnak a nyakába ugrok, amikor megkapom az smst, hogy felvettek az ELTE-re és van egy ugyanilyen nyakbaugrós kép, ugyanezen event alkalmából, csak akkor Danit örvendeztettem meg a jumpinggal:)
Ééééééés (dobpergés a háttérben) mit csináltam 3 évvel ezelőtt ilyenkor? Azt hiszem életem legszebb nyara volt az, mert:
-dolgoztam szintén Edericsen, meg Khelyen egyben, de akkor egyenesen imádtam, isteni volt a kis gárda
-rengeteget buliztam, nagyon fasza csapat gyűlt össze (ami aztán szept-okt környékén nagyjából szét is hullott)
-elfüggetlenítettem magam otthonról anyagilag, ami életemben először történt meg, és micsoda király érzés volt
-volt nekem Dani(L), akit nagyonnagyonnagyon szerettem.És ezzel a ponttal el is érkeztem oda, hogy mit mondanék a 3 évvel ezelőtti önmagamnak.
Azt, hogy: "te szerencsétlen hülye liba, ne féltékenykedj ennyit, és ennyire, hanem próbálj meg okosabb lenni és megtartani ezt a srácot"
Azt hiszem ez volt az egyetlen dolog, amit azon a nyáron elcsesztem, de ezt borzasztóan. De nem tehettem róla. Gondolom elég nyilvánvaló ennyi szerelmi szenvedés után,hogy ha szerelmes vagyok valakibe, akkor nagyon és szenvedélyesen és mindent elsöprően és ha vége kegyetlenül tudok szenvedni :) De csak egy ideig, aztán összeszedem magam viszonylag gyorsan, mert elég jól tudok alkalmazkodni minden helyzethez és hamar hozzászokom,ahhoz, ami épp van.
És Te mit mondanál a 3 évvel ezelőtti önmagadnak?