Ja és letitkosítom a blogom.
Aki holnap éjfélig szól, hogy szeretne olvasni, annak küldök meghívót.
Aki nem, annak ez volt az utolsó bejegyzésem.

Ma

ez a mai nap.
jelzőket nem találok rá, mennyire fájdalmas és kegyetlen volt.
igazából kedvem sincs róla beszélni, meg igazság szerint kb senkire nem is tartozik, de azért mégis leírom.
ott ültem ma a kórházban az ágya mellett, szorította a kezem, miközben a plafont bámulva le-lecsukódtak a szemei az egyre jobban ható morfiumtól, aztán magához szorított és azt mondta " édes kislányom nagyon szeretlek" aztán amikor mondtuk, hogy jövünk, és puszit adtam neki, elmondta mégegyszer.
ma búcsúzott el tőlünk.

sosem kívánom azt senkinek, hogy részese legyen annak, hogy végig kelljen néznie azt, ahogyan a rák szépen lassan, de folyamatosan és alattomosan emberi roncsot csinál nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, abból az emberből, akit nagyon szeret.
Tényleg kívánom, hogy mindenki a gyors és fájdalommentes halált lássa, mert ha keresztül megy azon, amin most a családom és én, akkor azt fogja kívánni, "bárcsak meg halt volna már"

Szeretném külön megköszönni Tibornak, Dzsuttinak, Tominak, Annának, és Bertának, hogy írtak vagy hívtak ma a ponthatárok és a felvételi miatt. Jól esett, hogy gondoltatok Rám, köszönöm.
Megjött az sms értesítés is, már szinte hivatalosan is holland szakos vagyok.

tíz napja írom. élménybeszámoló. részletes.

Nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni azt, hogy most mennyire boldog vagyok. Ahogyan azt sem, hogy -azt leszámítva, hogy melóm csak augusztustól lesz- mennyire elégedett vagyok az életemmel. Rég volt már ilyen jó és tartalmas időszakom, ezért mindenképpen le kell írnom. Napra pontosan meg tudom mondani mikor kezdődött ez a felfelé ívelő, azóta is stagnáló kiváló állapot. Ez a nap június 29-e, kedd volt. Amikor is végre valahára reggel kiköltözött a szobatársam, este pedig leköltözött a helyére a barátnőm. Aztán még ugyanezen a héten kiköltözött a másik szobatársam is és a helyére beköltözött T. Átrendeztük az egész szobát, azóta éldegélünk így itt a koliban. Bepótolunk minden év közben eltervezett programot, folyamatosan megyünk valahova, kb az elmúlt két hétben több helyen voltam, mint az elmúlt 3 hónapban. Csütörtök volt az a nap, amikor biztos voltam benne, hogy vége lesz a vizsgaidőszakomnak, a kérdés csak az volt, hogy milyen eredménnyel. Szerencsére teljesen feleslegesnek bizonyult minden aggodalmam. A megkapott tételem 3. mondata után a tanszékvezető elkérte az indexem, lapozgatni kezdte és arról kérdezett, hogy bizonyos tárgyak (mint ógörög és latin) minek nekem, főleg ilyen mennyiségben. Aztán, hogy mivel szeretnék foglalkozni, mihez akarok kezdeni az életben, majd a végén egy hosszabb hallgatás után egy laza "egy kettes jó lesz?" kérdéssel le is zárult a vizsga. Életemben ilyen egyszerűen és vidáman nem vizsgáztam le. Ennél mókásabb vizsgám már csak a keddi múzeumi gyakorlatom volt. A Szépművészetibe kellett mennünk, ahol aztán magamhoz méltón annak rendje és módja szerint úgy eltévedtünk, ahogyan az meg van írva. Minden egyes teremőr néni és kolléga, akit megkérdeztünk másfelé irányított minket, így jártunk a Holland Gyűjteménytől elkezdve, a "Staff only" feliratú helyekig. Mire végre mi megkerültünk, -ami már önmagában nem volt egy egyszerű kör- a tanár nem volt meg, mert elindult minket keresni. Utána még Őt is elő kellett keríteni. Aztán mivel az órára ugye nem jártam be, így a két tanárból az egyiket most láttam életemben először. Azonban kb az első perctől kezdve szimpatikus volt az ürge, gyorsan megtaláltuk a közös nevezőt, miután kiderült, hogy én előtte hétvégén vettem a fáradtságot és a pénztárcámát és az Antik Gyűjteményt végignyálaztam. Sőt, mi több, vettem fotójegyet, és amíg a fényképezőgép nem adta meg magát, befényképeztem a tárgyakat. Mert ugye én abban a hitben voltam, hogy a gyűjtemény is a vizsga anyaga. Aztán a vizsgán szembesültem vele, hogy az egyáltalán nem volt követelmény. Ellenben nagy sikert arattam azzal, hogy ilyen kis szorgalmas voltam. Poénból a pasas megkért, hogy akkor mondjak a 3as terem ikszedik tárlójából tárgyakat. utána meg vigyorgott, mint egy vadalma. Gondoltam nekiállok gondolkodni, és elkezdtem sorolni azokat a tárgyakat, amikre abból a teremből emlékeztem. Aztán megkért, hogy emeljek ki egy tárgyat, ami különösen tetszett. Aztán amikor elmondtam, és elemeztem, egészen le volt nyűgözve tőlem, ami eddig nem sűrűn esett meg az egyetemi éveim alatt. Beszélgettünk, mondtam, hogy egyiptológiát tanulok. Majd viccesen hozzáfűztem, hogy milyen karrierista vagyok, igaz? Aztán erre megkaptam, hogy " egyiptológia és karrierista? ez a két szó nem létezik együtt!" Mindenesetre ez a vizsga rengeteg önbizalmamat visszaadta. Pénteken megérkezett hozzánk a húgom, és onnantól kezdődött a programok áradata. Aznap este a vizsgaidősuckzáró bulin lötyögtünk néha egy keveset, javarészt ücsörögtünk, aztán megállapítottuk, hogy eleget szenvedtünk és menjünk fel aludni.
Másnap úgy döntöttünk tesómnak látnia kell Budapest romkocsmáit, így esett a választásunk Csendesre, Mumusra és- nyilvánvalóan- Szimplára. A kis hugomnak nagyon tetszettek ezek a helyek, amit megértek, én is nagyon bírom őket, aztán hát mégiscsak egy vérből valók vagyunk, kell, hogy legalább valamiben hasonlítson az ízlésünk.
Vasárnap kb reggel 5re értünk haza, az aznapi program pedig a Fogaskerekű, a Gyermekvasút, az Erzsébet-kilátó és a Libegő volt. Ezután pedig a már-már kihagyhatatlannak titulált Sugar shop és cukrászda. Aztán miután édes testvérem nyaralása véget ért nálunk (érted, nálunk) kezdődtek a romantikus T-s programok.
Felfedeztük a Kopaszi-gát szépségeit, egy hálózsák és egy üveg bor társaságában. Ott még fürdőruci felsőben virítottam nagy vidáman, majd rá kb egy órára szarrá ázva csatangoltunk át meccset nézni a rokonához, és megismertem a keresztanyukáját, akinek az első reakciója, amikor meglátott engem az volt, hogy "jaj milyen szép hajad van" és ezzel egyidőben meg is tapogatta azt.
Előtte este szintén egy üveg borral felmásztunk a Sas-hegyre és mint kiderült, ha kicsivel is előbb érkezünk, fizetnünk kell a belépésért.
Aztán Dani, az ott dolgozó srác, iszonyatosan jófej létére, beengedett minket ingyen, mondván, ha már eddig felmásztunk, akkor ne legyen felesleges kör számunkra, a kasszát meg már egyébként is lezárta, pénzt nem tud érte kérni.
De azért megkért minket, ha egy mód van rá, akkor ezt ne nagyon híreszteljük, mert az előttünk érkezők és még-ott-lézengők fizettek ezért. Aztán nekiállt esni az eső, mi pedig addig menedéket kértünk, majd miután Dani hazament, a biztonsági őr bácsi pedig visszahúzódott a kuckójába, ott ültünk egy fedett helyen, ittuk az üveg borunkat, fenn a Sas-hegyen, senki nem volt ott rajtunk kívül, a bácsi pedig egészen konkrétan le se kaksizta, hogy mi mit csinálunk, vagy meddig maradunk, úgyhogy megvártuk a sötétedést, hogy lássuk a fényben úszó éjszakai Budapestet. Csodás látvány volt.
Aztán következő programunk Vác és a "Memento mori" kiállítás volt, aminek a leletanyaga az 1994-es újítási munkálatok során került elő a Fehérek Templomának kriptájából. Ez a nap az én ötletem volt, és féltem, hogy nem arat sikert, de aztán kiderült, hogy feleslegesen paráztam, mert T-nek nagyon tetszett :) A személy- és vagyonőr bácsi olyan flott tárlatvezetést levágott kettőnknek, hogy csak lestünk. Megfigyeltük,hogy a Budapesthez képest vidéki múzeumokban mekkora szeretettel fogadtak bennünket. Elsőként ez Vácott volt így. A Memento Mori után megnéztünk még a helyi görög katolikus templomban egy régészeti kiállítást, ahol a végén egy másik személy- és vagyonőr bácsi odasomfordált hozzám és megkért, hogy szóljak a férjemnek, hogyha végig szeretné nézni a kiállítást, akkor kicsit gyorsítson, mert lassan zárnak. Szóltam is a férjemnek ez ügyben, nehogy ne maradjon ideje végignézni. Majd a végén, amikor már gyakorlatilag velünk mostak fel, a pénztáros néni azt mondta, megtiszteltetés volt, hogy eljöttünk,és köszönte szépen, hogy ott voltunk. Na, ilyet se hall gyakran az ember.
Egyébként az Oázis cukrászdát mindenkinek ajánlom Vácon, isteni finom fagyijuk van.
Aztán hivatalosak voltunk T ex-szobatárspajtásáékhoz szalonnasütésre, ami oly jól sikerült, hogy éjszaka nem is sikerült hazaérnünk, hanem úgy döntöttünk megpihenünk és csak másnap délelőtt egy kiadós négyperces lágy tojásos reggeli után-amit még éjjel T rendelt meg- indulunk csak útnak.
Bejártuk ezenkívül még a Margitszigetet is. De nem viccelek, amikor azt a szót írom le, hogy bejártuk, hanem rongyosra sétáltuk a lábunkat, én főleg, magassarkúban. Találtunk egy szép templomot a sziget kellős közepén, meg romokat is másztunk.
Voltam bébiszitterkedni az unokaöccsére, akivel hamar szoros barátságot kötöttünk, miután megmutattam neki, hogy tudok kikukuccsolni két nagypárna mögül. Ezután szinte kezesbárányként hagyta, hogy pelust cseréljek és etessem lecsóval. utóbbiból több landolt a ruciján, mint a szájában, mert ő ragaszkodott volna ahhoz, hogy továbbra is keksszel tömje a kis bendőjét, aztán azt nem akartam hagyni, ezért szépen egyesével kiszedegette a szájából a lecsó alkatrészeit. Ezzel is demonstrálva nem tetszését.
Nagyon szokatlan volt, hogy akárhányszor elvágódott, vagy beütötte a fejét, nem állt neki bömbölni, nem állt neki hisztizni, hanem csinálta tovább a dolgait, mintha mi sem történt volna. Nem ehhez vagyok szokva. Lány unokatesómat láttam felcseperedni, most a másodikat látom cseperedni és ahhoz szoktam, hogy akármi történik velük, egyből ordítás, sírás és ölelni, nyugtatni kell. Jó, hogy Gergőke ilyen szívós és nem kellett állandóan azon aggódnom, hogy nem tudom majd megvigasztalni, ha nekiáll sírni.
Aztán az egyik napunkat rászántuk Szentendrére.
Az úgy kezdődött, hogy iszonyatos időt fogtunk ki, konkrétan minden másodpercben attól féltem, hogy meggyulladok, és annyira izzadtam, hogy a napszemüveg csúszott le az orromon.
A még Budapesten vett kólám, Szentendrére érve ihatatlan húgymeleggé vált. odaértünk, vártuk a helyi járatot, ami felvitt minket a Skanzenig. Azaz csak vitt volna, mert ez a busz az első kanyar után megadta magát, és át kellett szállnunk egy másikra. Hogy miért, az nem derült ki egyébként. Az első buszon csináltam rólunk egy közös képet, és utólag poénkodtunk is, hogy tökéletes kép cím lenne a "busz, amin 5 percig ültünk". A Skanzenban első dolga volt egy méhecskének megcsípnie T-t, izgultam is rendesen, hogy nem allergiás-e, de aztán a teszt negatív lett.
Cirka másfél órával a zárás után azért kifáradtunk nagy nehezen a szabadtéri néprajzi múzeumból és elindultunk, hogy harapjunk valamit. Miután bepizzáztunk, körbesétáltuk Szentendrét, amiről megállapítottam, hogy milyen gyönyörű város és milyen szívesen élnék ott. És tényleg. Hangulatos. Sajnálom, hogy kb 3 órát kellene utazni naponta, azért, hogy beérjek a suliba onnan, különben ha ez nem lenne, tényleg fontolóra venném, hogy érdemes lenne odaköltözni.
Nagyon kellett már nekünk ez a sok kikapcsolódás.
Tényleg, jó volt ennyi idő alatt, ennyi helyen járni és ennyi mindent látni.

Jelentenék két dolgot.

Először is a tegnapi nap egyenesen csodálatos volt. Mindenki nagyon aranyos, kedves és érdeklődő volt.
Másodszor pedig felvettek. ismét. Welcome ELTE-BTK again. jessz.

Ma megismerem a szüleit.
jaj istenem, én úgy izgulok. mi lesz velem, mi lesz velem? gyomorgörcsöm van és már fél órája itt ülök teljes puccba vágva.
Holnap meg ponthatárok. na arra is kíváncsi leszek.

a síró anyádat nem tudod megvigasztalni,-mert vagy Te is elbőgöd magad vagy csak egyszerűen látod, hogy ebben a helyzetben nem tudsz biztatni, vigasztalni -azon kívül, hogy biztosítod, hogy Te ott vagy neki, ha kellesz.
a haldokló nagymamád ágyánál ülve síri csendben ültök, mert nem tudtok mit mondani se neki, se egymásnak. és az egyetlen dolog ami biztosít arról, hogy ő még él, az az, hogy látod, néha emelkedik a mellkasa.
Ez a rohamos változás, ami ezalatt az egy hónap alatt következett be, ez valami döbbenetes.
Ez a látvány, ez a tudat, ez az érzés.... hát ezt,
Ezt, én nem kívánom senkinek.

Egyébként az elmúlt két hetem csodálatos volt, ígérem leírom az eseményeket arról is, mert kár volna ilyen gyönyörű emlékektől megfosztanom magam.