az egyik lengyeles csoporttársammal arról beszélgettünk épp a napokban, mi lenne a legrosszabb rémálmom, illetve mi lenne a legszebb álmom. A legrosszabb az lenne, ha megint meghúznának a szakzáróvizsgán, a legszebb pedig, ha csak egyetlenegyszer tudnék még beszélni a nagymamámmal, úgy, hogy tisztában van azzal, hogy ki vagyok én.
Egyébként most, hogy kirobbant a morfiumos botrány valamelyik budapesti kórházban, az emberben felkavarodnak a dolgok és megint eszébe jut, hogy vajon ennek tényleg így kellett végződnie?

az álom vol2

a halála óta most álmodtam Vele másodszorra. Az első alkalom tavaly október-november környékén volt, épp egy hétfői éjjel, amikor másnap zhztam későkori szövegolvasáson. a mai napig nem értem, hogy tudtam összeszedni magam annyira, hogy 5öst írtam.
aztán tegnap éjjel álmomban kinn ültünk a hintaágyban egy gyönyörű napsütéses napon, és egy hosszú fehér függönyt fogott a kezében, amit meg akart varrni. Én pedig a függöny alját csak tartottam a kezemben, és csodálkozva néztem a hófehér anyagot, miközben megkérdeztem Tőle: "Mamikám ezt mind kézzel akarod megvarrni?" aztán egyszer csak ott volt A tanár az álmomban miközben én Frazer: Az aranyág c. munkáját olvastam és elismerően bólogatott és mosolygott(!), hogy amióta csak a kutatásait folytatja, még senkivel sem találkozott, aki ezt olvasta volna. bezzeg az államvizsgámon nem bólogatott senki!

Miután 4 órája küzdök az alvással, meguntam és úgy döntöttem írok, hátha az lefáraszt annyira,hogy sikerül végre elaludnom.
Bizonyos szempontból nagyon jelentős, bizonyos szempontból pedig teljesen jelentéktelen volt ez az idei augusztus 20-a.
Az, hogy egy hónap kórházban tartózkodás után a nagymamám ma először szólított a keresztnevemen, és nem hitt 10 éve halott embernek, nővérkének, doktornőnek, anyámnak és minden egyébnek ,- miután eddig fogalma nem volt róla, hogy kik vagyunk, és mint kiderült, az elmúlt 3 hétről sincs- jelentős volt. És akkor még óvatosan fogalmaztam.
Jelentős volt, mert hosszú idő után végre megint vezettem, és olyan jól ment, hogy magam is teljesen le voltam taglózva a teljesítményemtől, mintha a napokban vezettem volna utoljára. A jelszó a bunkóknak és a Kreszt semmibe vevőknek apám szerint:
"Előzd meg és dudálj rá!"
Jelentéktelen volt, mert még egy halvány erőfeszítést sem tettem arra, hogy legalább a tűzijátékra lemenjek ha márecceraugusztus20van, hanem egy kád forró vízből hallgattam a pukkanásokat meg irigykedtem a budapestiekre, hogy a Gasztronómiai utcában ( vagy hol) halálra zabálhatták magukat ingyen különböző ínyencségekkel.
Hát ennyi volt 20-a, holnap Ludmilla, egy hét múlva pedig én leszek a legboldogabb nő a világon, egészen pontosan, ha pontos lesz a gép, 18:50-kor :)

Ma

ez a mai nap.
jelzőket nem találok rá, mennyire fájdalmas és kegyetlen volt.
igazából kedvem sincs róla beszélni, meg igazság szerint kb senkire nem is tartozik, de azért mégis leírom.
ott ültem ma a kórházban az ágya mellett, szorította a kezem, miközben a plafont bámulva le-lecsukódtak a szemei az egyre jobban ható morfiumtól, aztán magához szorított és azt mondta " édes kislányom nagyon szeretlek" aztán amikor mondtuk, hogy jövünk, és puszit adtam neki, elmondta mégegyszer.
ma búcsúzott el tőlünk.

sosem kívánom azt senkinek, hogy részese legyen annak, hogy végig kelljen néznie azt, ahogyan a rák szépen lassan, de folyamatosan és alattomosan emberi roncsot csinál nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, abból az emberből, akit nagyon szeret.
Tényleg kívánom, hogy mindenki a gyors és fájdalommentes halált lássa, mert ha keresztül megy azon, amin most a családom és én, akkor azt fogja kívánni, "bárcsak meg halt volna már"