T.o.m.(ó).sz.e.sz

már másodszorra álmodtam egy kedves ismerősömmel, akivel a fáraós BN-t nyertük meg 2008-ban és a nyáron egy baleset következtében pedig deréktől lefelé lebénult. Mindkét álmomban konstans visszatérő motívum, hogy igazából tud járni, mozognak a lábai, én csak azt figyelem, majd miután már biztos a jó hír, akkor pedig kimondhatatlan örömömben a nyakába ugrok. aztán megint felébredek. ez történt ma is.

az egyik lengyeles csoporttársammal arról beszélgettünk épp a napokban, mi lenne a legrosszabb rémálmom, illetve mi lenne a legszebb álmom. A legrosszabb az lenne, ha megint meghúznának a szakzáróvizsgán, a legszebb pedig, ha csak egyetlenegyszer tudnék még beszélni a nagymamámmal, úgy, hogy tisztában van azzal, hogy ki vagyok én.
Egyébként most, hogy kirobbant a morfiumos botrány valamelyik budapesti kórházban, az emberben felkavarodnak a dolgok és megint eszébe jut, hogy vajon ennek tényleg így kellett végződnie?

az álom vol2

a halála óta most álmodtam Vele másodszorra. Az első alkalom tavaly október-november környékén volt, épp egy hétfői éjjel, amikor másnap zhztam későkori szövegolvasáson. a mai napig nem értem, hogy tudtam összeszedni magam annyira, hogy 5öst írtam.
aztán tegnap éjjel álmomban kinn ültünk a hintaágyban egy gyönyörű napsütéses napon, és egy hosszú fehér függönyt fogott a kezében, amit meg akart varrni. Én pedig a függöny alját csak tartottam a kezemben, és csodálkozva néztem a hófehér anyagot, miközben megkérdeztem Tőle: "Mamikám ezt mind kézzel akarod megvarrni?" aztán egyszer csak ott volt A tanár az álmomban miközben én Frazer: Az aranyág c. munkáját olvastam és elismerően bólogatott és mosolygott(!), hogy amióta csak a kutatásait folytatja, még senkivel sem találkozott, aki ezt olvasta volna. bezzeg az államvizsgámon nem bólogatott senki!

Voltatok már karácsonykor temetőben?

Ahelyett, hogy a család vidáman társasozott volna, vagy bejglit evett volna, forralt borral kísérve, kinn dideregtünk a temetőben a sírhely fölött, mellett és bámulhattam azt, ahogyan a nagynéném és anyám elvonulva külön, kéz a kézben versenyt bömbölnek.
Ez a karácsony ismét elnyerte a csodálatos karácsony címszót.
Alig vártam, hogy túl legyek ezen a három napon, a hátam közepére nem kívántam. Kiderült, nem voltam a dologgal egyedül.
Egyébként a karácsonyfánk csodaszép lett és nagyon egyszerű a díszítése, semmi csicsa, csak ezüst, és kék díszek, a csuhéangyalkák, meg az égősor.

A legrosszabb ma mégsem a temető volt, hanem ahogy most először, egyedül bementem a szobájába és eltöltöttem ott 10 percet. Jéghideg volt, üres volt nélküle, ugyanakkor olyan volt, mintha egy spájzba léptem volna be, tele volt pakolva mindenféle éppen aktuálisan nem használt dologgal.
Nem volt kötelező megtennem ezt, de valami zsigerből nem hagyta, hogy ne tegyem, és mindenképpen egyedül akartam megtenni.
Muszáj volt szembesítenem magam azzal a ténnyel, hogy minden ugyanúgy van ott, mint eddig, csak nélküle.
A már haldokló orchidea-ja, a ruhája a fogason a szekrény szélére akasztva, a nagy halom gyógyszere dobozban, az ugyanolyan állólámpája, mint, amilyen az enyém, a fényképek rólunk, a fénykép, amit még én csináltam róla, az órája és a gyűrűi kis tartó dobozban, az ágya immár összecsukva és leterítve.
Annyira szörnyű volt, én ezt nem kívánom senkinek.

Szóval sziasztok Ti lelkes rajongóim, híveim, Ti akik remélem már nem is olvastok! :)

Majdnem 2 hónap tellt el, és én nem írtam semmit..
Nem volt se kedvem, se elég indíttatásom, időm meg aztán pláne nem. Épp ma akartam kijelenteni, hogy kezdek lelkileg helyrerázódni, de aztán ma T-nek sikerült erre rácáfolnia, jól megríkatott, mindjárt átmegyek és jól meg is harapom érte. :)
Nem kívánom különösebben részletezni a két hónappal ezelőtti eseményeket, sem a nyáriakat, sem az elmúlt egy évemet beárnyékoló történéseket, de ha 3 szóban össze szeretném foglalni a lényegét, az ez lenne: nem kívánom senkinek!
Egy kis részem talán meghalt vele együtt, de Ő örökké élni fog bennem.Pont a zh-m előtti estén álmodtam azt, hogy felhív telefonon és megkérdezi, hogy mizujs.
A temetés óta az volt az első álmom vele( és az utolsó is eddig) és reggel mikor felébredtem és tudatosult bennem, hogy ez lehetetlen, annyira felkavart, hogy a zh-ra koncentrálás helyett szívem szerint megadtam volna magam és zokogtam volna, de nem tehettem. Így írtam egy 5öst. későkoriból. amire azt hittem, hogy képtelenség megcsinálni, és hogy nekem sosem fog sikerülni. Láss csodát, mégis vannak csodák.

Tanulok ezerrel, nagyon sokat, magamhoz képest legalább is mindenképpen. Feltettem szándékom végre befejezni az egyiptológiát és kezdeni a következőt.
Mindemellett dolgozom egy nagyon menő multi ügyfélszolgálatán, de a titoktartási szerződés nem engedi, hogy bármi egyéb információt kiszivárogtassak a céggel kapcsolatban, így pukkadjon meg a kíváncsiságtól, az aki nem tudja!! Ha a 1270-es telefonszámot felhívod, elképzelhető, hogy én veszem fel a telefont ;)
Maga a munka jó, a társaság csupa fiatal egyetemista, mint én, akik kedvesek és segítőkészek velünk újakkal, csak a vezetők kegyetlen, szőrszálhasogató tevehajcsárok. Vicc nélkül komoly problémát csinálnak abból, ha 3 perccel előbb befejezem a munkaidőmet vagy a 10 perces szünetem, 10 perc 30 másodpercesre(!) nyúlik.
Minden órában van 10 perc szünetem, amiket természetesen nem lehet összevonni, és azt sem én döntöm el mikor megyek ki, hanem egy automata program osztja be. Éljen a XXI. század technikai vívmánya az emberi pisiszünetetbeosztógép.
Ezen kívül egy fájó pontja van még, egyébként szinte felhőtlen életemnek. Ez pedig az ex-szobatársam pofátlan nagy tuskósága.
Azt hittem egy 22 éves egyetemista lány van azon az értelmi színvonalon, hogy ha találkozik azzal az emberrel, akivel együtt lakott másfél évig, (megjegyezném zárójelben, aki mellesleg baromi sokat dolgozott azon, hogy megnyíljon és barátkozzon a lány) akkor ha mást nem is, de egy "Hello"-t ki tud nyögni, de nem, apám, tévedtem, mert ez a lány nincs ezen a szinten. Ő az "elfordítom a fejem direkt és még véletlenül sem köszönök és elmegyek mellette" szinten van. Nos. Ha ez egyáltalán nevezhető szintnek, ugye.
Az a nonszensz, hogy még azzal a csajjal is köszönünk egymásnak, akivel haragban váltunk el és bevallom őszintén nem teljesen voltam korrekt vele, ennek ellenére mégis képes kinyitni a száját és kinyögni egy "Hello"-t. Több nem is kell ám, nehogy azt gondoljátok. de ez azért emberi minimum lenne. Érted, nem kell engem szeretni, nem kell velem jópofizni( Isten ments), nem kell a bájmosolyod, negédes kérdésed, de köszönni, ha már egyszer Rád nézek az Isten áldjon meg, csak tudjál már.

Egyébként ez itt a reklám helye is egyben: A Cserpes Sajtműhely termékeit tessék mindenkinek felkutatni a városban és kipróbálni, mert isteni finomak.

Az még így napközben eszembe jutott, hogy a szilikonpánt mi kapcsán jött elő.
Tesómék kérdezték Tamástól, hogy Ő és Én mikor ittunk együtt utoljára.
Természetesen ő nem tudta, én meg rosszul emlékeztem, de ez mindegy is.
Rájöttünk mi volt az alkalom, a hely, a buli, a pia, a társaság, mire Tamás pajtás beazonosította az estét: "Jah, amikor szilikonpántos melltartó volt Rajtad." Ezt így egy 10 fős társaság előtt.
Hozzátenném, itt már réges-rég csak pajtások voltunk.