V

Voltatok már karácsonykor temetőben?

Ahelyett, hogy a család vidáman társasozott volna, vagy bejglit evett volna, forralt borral kísérve, kinn dideregtünk a temetőben a sírhely fölött, mellett és bámulhattam azt, ahogyan a nagynéném és anyám elvonulva külön, kéz a kézben versenyt bömbölnek.
Ez a karácsony ismét elnyerte a csodálatos karácsony címszót.
Alig vártam, hogy túl legyek ezen a három napon, a hátam közepére nem kívántam. Kiderült, nem voltam a dologgal egyedül.
Egyébként a karácsonyfánk csodaszép lett és nagyon egyszerű a díszítése, semmi csicsa, csak ezüst, és kék díszek, a csuhéangyalkák, meg az égősor.

A legrosszabb ma mégsem a temető volt, hanem ahogy most először, egyedül bementem a szobájába és eltöltöttem ott 10 percet. Jéghideg volt, üres volt nélküle, ugyanakkor olyan volt, mintha egy spájzba léptem volna be, tele volt pakolva mindenféle éppen aktuálisan nem használt dologgal.
Nem volt kötelező megtennem ezt, de valami zsigerből nem hagyta, hogy ne tegyem, és mindenképpen egyedül akartam megtenni.
Muszáj volt szembesítenem magam azzal a ténnyel, hogy minden ugyanúgy van ott, mint eddig, csak nélküle.
A már haldokló orchidea-ja, a ruhája a fogason a szekrény szélére akasztva, a nagy halom gyógyszere dobozban, az ugyanolyan állólámpája, mint, amilyen az enyém, a fényképek rólunk, a fénykép, amit még én csináltam róla, az órája és a gyűrűi kis tartó dobozban, az ágya immár összecsukva és leterítve.
Annyira szörnyű volt, én ezt nem kívánom senkinek.