V

aztán 3óra alvás után hajnalban indult a napom tegnap, jöttem haza a 6:30assal. már kapásból a buszon balhé volt, az előre helyjegyet váltott nénik az utolsó utáni pillanatban toppantak fel a buszra,természetesen amikor már tele volt, és a helyükön már természetesen ültek. de nembaj a nénikék nem paráztak a dolgon, felállították a két emberkét, akik addig ott csücsültek. igenám és itt jövök én a képbe:D naná, hogy az egyik csajnak, akit felállítottak a nénik, eredetileg oda szólt a jegye, ahova én ültem le, de szerencsém volt, a csaj nem akart szőrszálhasogatni és pont volt még egy üres hely...ugyh maradhattam ahol voltam.
ezekután kiderült h egy iszonyatosan jóarc nő az útitársam, aki Szegeden végzett szintén bölcsész orosz-angol szakkal. eleinte azt kívántam, jaj csak ne kérdezzen többet és ne beszéljen már ennyit, de aztán rádöbbentem, hogy egy roppant intelligens, borzasztóan okos, művelt nőről van szó. akinek ha azt mondom, h partikula, grammatika,szemantika és egyebek, érti miről beszélek..
baromi rendes volt, megkínált banánnal, és én igencsak éhes voltam, de udvariasságból perszehogy visszautasítottam, mondván ettem, nem vagyok éhes. stb. de nem hagyta ám magát a kedves tanár néni (mert kiderült h 25 éve tanít angolt), noszogatott, hogy ne csináljam már, vegyem el nyugodtan a felét, sőt felszólított h tessék megenni a felét. aztán kaptam 2 kivit, mondván ő nem szereti és a kezembe nyomta a kisbicskát meg a kivit h egyem meg. hát jó mondom ha már így erőszakoskodik velem, szépen meghámoztam, aztán kaptam tőle újságot (angol nyelvűt) h neki úgyis olyan sok van, nyugodtan rakjam el. meg névjegykártyát, hogyha bármi van akkor írjak neki vagy hívjam. kellemes kis út volt ez, adott egy pozitív hangulatot a napomnak
ezekután go home, aztán travel to rokonokhoz, akiket már hónapok óta nem láttam, majd meglátogattuk anyum keresztapját a kórházban. már a bejáratnál megcsapott az a tipikus kórház szag, és már ettől majd felfordult a gyomrom és minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy tovább menjek, de végülis kellemesen csalódtam. mármint nem a kórház vagy a bácsit körülvevő betegek(merthogy 7en is voltak) állapotán, hanem az elmondások alapján azt hittem ő rosszabb állapotban lesz, de szerencsére nem. 8an egy kórteremben bezsúfolva, szinte egymás hegyén-hátán. de felháborodásom még nem ekkor hágott a tetőfokára, hanem amikor a nővérke bejött, közölte mind a 8 beteggel, h tessék felülni és itt a vacsora.(majd behozott egy-egy doboz májkrémet.) nabazmeg. a szomszédos ágynál fekvő bácsi fel sem tudott ülni segítség nélkül. de természetesen a segítség nem a nővér volt, hanem az apukám. mert a nővér a "vacsi"osztás után, mint a szél úgy kimenekült a kórteremből. szegény bácsika nagyon érthetetlenül beszélt, nagyon kellett összpontosítani, h megértsük, h mit szeretne. apuval sikerült néminemű kommunikációt összehoznia, amikor is a bácsi megkérdezte a májkrémre mutatva h mi az, majd a banánjára az asztalkáján, h az nápolyi-e? mire apu mondta, hogy nem, az nem nápolyi, az banán.
-Banán- ismételte el a bácsi és megkérdezte aputól h mi az a másik valami az asztalán, és az volt a nápolyi. apu odaadta neki és boldogan eszegette. annyira sajnáltam, istenem, majd megszakad a szívem, hogyha eszembe jut. közben már kb minden beteg minket kérlelt h segitsünk neki kimászni az ágyból, miért nem kapnak ők vacsorát, pisilniük kell, stb. mire befutott egy nővérke a gyógyszerekkel és akkor úgy döntöttünk h ideje lelépni.
no de ezzel még nincs vége a napnak, irány khely és a temető: mert holnap anyák napja és vigyünk egy-egy szál virágot a mamák sírjára. időközben az idő borzasztóan lehűlt, én pedig egyre hisztisebb lettem, az egész napi mászkálás és nemalvás miatt, ugyh feszegettem a "minek kell virágot hozni"című drámát. nem vagyok egy vallásos lélek, és nemtudom miért gondolják azt az emberek, hogy attól könnyebb lesz a lelküknek, ha egy évben kétszer virágot tesznek a sírokra.
ezekután még teszkóba is elrángattak, de ennekígy utólag még örülök is, mert összefutottam a gimis angol tanárommal és átbeszéltük a svédországi élményeket, amikor 2005. májusában, nagyjából két évvel ezelőtt ilyenkor voltunk Göteborgban egy svéd-magyar cserekapcsolattal.
és az tényleg egy életre szóló élmény volt. akármilyenek is a svédek. akkor is csodálatosan szép helyeken jártunk és sok szépet láttunk és teljesen más volt ott kinn lenni, mint itt. nem véletlenül nem akartak hazajönni a magyarok.
úgyh Zsuzsa nénivel megemlékeztünk ezen dolgokról,abból az alkalomból, h egy hét múlva indul a következő csapattal Gothenburgba.
szóval elég sok pozítiv élmény ért a tegnapi nap folyamán..