V

A délelőtt folyamán (nemtudom, hogy mi miatt), egy számomra nagyon szimpatikus gondolat fogalmazódott meg bennem:
Eddig titkon reménykedtem abban, hogy keresni fogsz, hogy hiányzom neked, hogy kíváncsi vagy rám és majd egyszercsak betoppansz hozzám, mondván sajnálod az egészet. (Mondtam, hogy borzasztóan naív vagyok xD) Vártam, hogy hívj, vártam, hogy írj, de nem. ÉS ma rádöbbentem arra, hogy nem kell. Ne keress, nincs Rád szükségem, nem hiányzol az életemből. Ezek a gondolatok akkora boldogsággal töltenek el, hogy immár nem kell tovább cipelnem ezt a keresztet magammal. 3 hét alatt nem lett volna olyan nap, hogy ne gondoltam volna Rád, hogy ne fordult volna meg a fejemben, hogy vajon mit csinálhatsz, hogy lehetsz, hol lehetsz. DE mától ennek vége.. úgy tekintek Rád (Ránk), mint egy szép emlékre. Ha eszembe jutnak a közösen együtt töltött pillanataink, mosolygok rajtuk és tudom, hogy a kapcsolatunk egyetlenegy másodpercét sem bánom és mindent nagyon élveztem. De vége. Kiléptél az életemből, én ezt szó nélkül tűrtem, elfogadtam és mostmár meg se próbálj visszakozni.. Nem érdekelsz.