V

ha valaki ismeri őt, akkor mindenkinek az az első benyomása róla, hogy jaj milyen aranyos, milyen kedves, milyen jófej stbstbstb. de ez csak a máz. igazából nem is tudom hol kezdjem. annyira mérhetetlenül csalódott vagyok, hogy mindenben csalódást tudok neki okozni, hogy mindig mindenben (bennem is természetesen) csak a rosszat látja meg és emeli ki, mintha a jó nem is létezne. Ha valaki valamit nem úgy csinál, ahogyan ő azt szeretné(mit szeretné, akarja), akkor orbitális nagy patáliát bír rendezni. Vegyük például, hogy bennem mikbe köt bele(ezek csak az apróságok lesznek):
-túl nagyok a körmeim, vágjam le őket
-miért "így"* kötöm össze a hajam
-miért azt a ruhát veszem fel és miért nem a másikat
-miért nem tanulok, mert ő sosem látja, hogy én tanulnék**
Annyira kiábrándító, hogyha végre valahára kapok azon a kurva egyetemen egy jó jegyet (4,5), akkor közli, hogy nekem ez a dolgom, hogy tanuljak, miért várok elismerést érte, ugyanakkor a rossz jegyért persze megkapom a lebaszást, hogy mindig "bekettesezek".
Beleköt abba, hogy hogyan készítem el a szendvicset a vendégeknek, hogy bevásárlásnál rostos narancslevet hoztam, pedig ő fantát mondott***, hogy "rossz" felvágottat hoztam, mert ő nem erre gondolt.
Mindig meg akarja mondani, hogy mit csináljak és mit ne, mint egy óvodásnak. Egyszerűen nem bírja ki, hogy ne szóljon bele az életembe, hogy ne pofázzon bele minden döntésembe, hogy ne próbáljon folyamatosan irányítani és nem bírja felfogni, hogy nem vele élek, és ha így folytatja évközben sem fog sokat látni. Vissza akarok menni Pestre, én ezt egy egész nyáron át nem fogom tudni elviselni. Segíííííííítség.
Ja igen a megfejtés: ő az édesanyám.

*kontyba kötöm egyszerűen
**komment részemről: Majd akkor legközelebb kiülök eléd, és úgy tanulok, hogy lásd!
***kurvára nem mondott fantát, csak azt, hogy hozz egy narancsot