V

félévet adtam az újrajelentkezésedig, ehhez képest 3 és fél hónapig kellett csak várnom. És behalok.. kezdődne az egész elölről. És kénytelen vagyok lassan elhinni-amikor mások azt állítják rólam- hogy társfüggő vagyok/lennék. Én?
Mindig ha úgy szakítottam valakivel,-hogy az eszem tudta: ezt kell tennem mert.... De a szívem mindig mást diktált- akkor borzasztóan sokat bírtam szenvedni és a sok minden ellenére az illető(?) vagy inkább a kapcsolat(?) nagyon tudott hiányozni. Azonban most kell rádöbbennem, hogy Nekem nem az illető hiányzik hanem A kapcsolat, vagyis inkább EGY kapcsolat. Vagyis én azt gondolom és belemagyarázom, hogy az épp aktuális páciens hiányzik. Az, ahogy hozzámért, ahogy nevetett, emlékek, amiket csináltunk együtt, aztán amikor pár héttel később kitisztultabb fejjel végiggondolom, rájövök, hogy az egész eleve nem is olyan volt, mint amire én vágytam és mint amilyenek az elvárásaim. Akkor az adott helyzetben viszont mindig úgy éreztem, hogy igen ez kell, ez az, ő az, akire vártam/vágytam, és ő más mint a többi blabla.... persze... Nem szeretek magányos lenni és mindig is irigyeltem a boldog párkapcsolatban élőket és próbálom megfejteni az okát, hogy vajon ez Nekem eddig mi a jó Istenért nem adatott meg??
naív vagyok? igen!
jóhiszemű vagyok? igen!
érdemel valaki 3. esélyt? nem!