A szupernagyi megvarrta a táskámat. Ezúton is köszönöm Tomi. A sütit jövő hétre megsütöm a szupernagyidnak. Most mérhetetlenül boldog vagyok, főleg mivel jön szét egy másik füle is. A mai napom teljesen érvénytelen volt. Délelőtt 10kor összegyűltünk páran, mondván gyakorlunk a latin zh-ra, amiből az lett, hogy én javarészt vagy a hajamat tekergetve/tapogatva/igazgatva elmélkedtem dolgokon, vagy üveges tekintettel bámultam magam elé és a háttérben, szinte alapzajként véltem csupán hallani, amint mondják a többiek, hogy participiuminstanspassivi kell a gerundivomoszerkezetbe, vagy mániákus röhögőgörcsöt kaptam random dolgoktól, ami csupán azért volt kellemetlen, mert mindezt egy telisteli könyvtárban műveltem. igen, én.
A latin zh-m 4es lett, és 3.5-ös átlagra a tanár 3-ast akart adni, aztán úgy döntöttem, hogy ringbe szállok a 4esért, mert okéoké a szavakat nem tudom, se megtanulni, bemagolni meg pláne nem,de attól még pengébb vagyok a csoport nagyrészénél (bocsánat a nagyképű kijelentésért, valahol építenem kell az önbizalmamat) és nem vagyok hajlandó kibékülni egy 3assal, amikor simán lehetnék jobb is. Elég lesz a sok görög szövegolvasásból a szar jegy-ha egyáltalán lesz jegy :D-, nem kell még ebből is. Most meg folytathatom a beadandóm írását a görög hadihajókról és a tengeri harcmodorról a görög-perzsa háborúk idején.
Ha ez nem lenne elég, ma Kosheen koncert lesz a Greensorry-ban, és én nem tudok menni mert reggelfélkilenctől zh-t írok. újfent. éljen.

Szóval a mai napom úgy indult, hogy a WC olyan hangokat adott ki magából, mint amikor az astorián épp az aszfaltot törik a hatalmas masinával, és azt vártam mikor fog valami cső elrepedni, eltörni, minket meg a víz nyakig elönteni...De aztán abbahagyta. Aztán, kiderült, hogy nincs meg a kulcsom, amit tegnap este a zárban hagytam. Még halványan rémlik is, h reggel a szobatársam zörgött vele.. és ilyenkor mindig lerakja az asztalomra, de ott most nincs. Ha én kulcs lennék, hová bújnék??
És még dél sincs...

Non plus ultra:
Ilyenkor első, hogy végigtapogatom a hajam, a ruhám és az egész testem, mert elsődleges búvóhelynek mindig azt szemelik ki, ami a legalapvetőbb és mégse veszem észre.
Most is ezt tettem. Ott nem volt.

Az előbb jött át hozzám egy kolistársam, hogy bemászhatna-e a pasija a mi erkélyünkön, merthogy kiszúrta a portásnénink a srácot, és az ő oldalukra jobban odalát, mint a miénkre. Klári néniről azt kell tudni,hogy-az összes többi portással ellentétben,akik le se szarják,hogy ki jön be és mikor- mindenkit megállít, különösképp a fiúkat és iszonyat ocsmány hangszínen előadja a "kollégiumi belépőket aranyoskáim" című nótáját. Miután a srác nem kolis, logikusan következik belőle, hogy kolis kártyája sincs, ezért csak kemény 500 HUF-os ittalvási díj ellenében engedte volna be a srácot. Még szerencse, hogy a földszinten lakom. Már megérte felkelni, vették valami hasznomat.

Mellesleg Dzsutti az elején hallgatnom kellett volna Rád és kurvára sajnálom, hogy nem tettem..

Tegnap szerettem volna inni a teafüves teámból. Ott kezdődtek a gondok, hogy az a pókhálószerű nyálka nem tűnt ismerősnek a legutóbbi fogyasztás óta, így hát odahívtam lakótársamat (ezentúl: C!-a szerk.) és megkérdeztem Tőle, hogy szerinte ez vajon normális dolog-e. Miután ő is úgy döntött, hogy mikor legutóbb használta nem így nézett ki, fogtuk és kiborítottuk az anyagot egy kistányérra és nekiálltunk nézegelődni benne. Reméltem ( és C is) hogy semmiféle pók nem ugrik a nyakamba a trópusi gyümölcsös egykoron teafűnek titulált micsodából. Hát pókot azt épp nem, de kicsi csigaházat találtunk benne. Amikor C fogta és közölte, hogy "najo ebből Te már ugysem akarsz inni" és egy mozdulattal a kukában landolt a teám. Ez is csak én lehetek, hogy csigaház van a teafüvem között. behalok.

munkába menet a kórház mentőállomásánál kinn üldögélt 4 db. középkorú férfi "úriember" és ahogy közeledtem feléjük arra lettem figyelmes, hogy az egyik észrevéve engem, mondott valamit a többieknek majd biccentett a fejével egyet irányomba. Mire szépen ülési sorrendben balról jobbra ahogy kell, sorban felém fordították a fejüket és bámultak rám, követtek végig a tekintetükkel, míg ki nem kerültem a látószögükből.
Mire vikike? Tudomást sem véve róluk, emelt fővel, előre nézve-nem a földet pásztázva a (nemlétező) kontaklencséje után-, méltósággal elment mellettük miközben minden erejével arra összpontosított, hogy ne röhögje el magát előttük.... de azért egy 5 méter távolság után egy fejcsóválást egy mosollyal megengedtem magamnak.
Természetesen egy olyan opció is megfordult a kis buksimban, hogy megállok előttük, és röhögve megkérdem h teccik-e a látvány, miközben kihívóan pózolok nekik... de az vhogy nem én lettem volna...
adódik a kérdés, vajon milyen ruhadarab volt rajtam. miniszoknya mi más. és már meg is kaptam srácoktól, ha jó nőt látnak az utcán, ők is megnézik. Inkább vegyem elismerésnek, és ne panaszkodjak... ennyi.

bizonytalan vagyok és határozatlan. vagy mégsem?.. mostanában azt figyeltem meg, hogy a legegyszerűbb eldöntendő kérdésre sem tudok egy szimpla igen/nem választ adni, hanem túlbonyolítom. de régebben nem okozott ekkora problémát eldönteni hogy a kakaóscsigát szeretném-e vagy a cukrosbrióst.. most meg már erre sem vagyok képes.