Voltatok már karácsonykor temetőben?

Ahelyett, hogy a család vidáman társasozott volna, vagy bejglit evett volna, forralt borral kísérve, kinn dideregtünk a temetőben a sírhely fölött, mellett és bámulhattam azt, ahogyan a nagynéném és anyám elvonulva külön, kéz a kézben versenyt bömbölnek.
Ez a karácsony ismét elnyerte a csodálatos karácsony címszót.
Alig vártam, hogy túl legyek ezen a három napon, a hátam közepére nem kívántam. Kiderült, nem voltam a dologgal egyedül.
Egyébként a karácsonyfánk csodaszép lett és nagyon egyszerű a díszítése, semmi csicsa, csak ezüst, és kék díszek, a csuhéangyalkák, meg az égősor.

A legrosszabb ma mégsem a temető volt, hanem ahogy most először, egyedül bementem a szobájába és eltöltöttem ott 10 percet. Jéghideg volt, üres volt nélküle, ugyanakkor olyan volt, mintha egy spájzba léptem volna be, tele volt pakolva mindenféle éppen aktuálisan nem használt dologgal.
Nem volt kötelező megtennem ezt, de valami zsigerből nem hagyta, hogy ne tegyem, és mindenképpen egyedül akartam megtenni.
Muszáj volt szembesítenem magam azzal a ténnyel, hogy minden ugyanúgy van ott, mint eddig, csak nélküle.
A már haldokló orchidea-ja, a ruhája a fogason a szekrény szélére akasztva, a nagy halom gyógyszere dobozban, az ugyanolyan állólámpája, mint, amilyen az enyém, a fényképek rólunk, a fénykép, amit még én csináltam róla, az órája és a gyűrűi kis tartó dobozban, az ágya immár összecsukva és leterítve.
Annyira szörnyű volt, én ezt nem kívánom senkinek.

Szóval sziasztok Ti lelkes rajongóim, híveim, Ti akik remélem már nem is olvastok! :)

Majdnem 2 hónap tellt el, és én nem írtam semmit..
Nem volt se kedvem, se elég indíttatásom, időm meg aztán pláne nem. Épp ma akartam kijelenteni, hogy kezdek lelkileg helyrerázódni, de aztán ma T-nek sikerült erre rácáfolnia, jól megríkatott, mindjárt átmegyek és jól meg is harapom érte. :)
Nem kívánom különösebben részletezni a két hónappal ezelőtti eseményeket, sem a nyáriakat, sem az elmúlt egy évemet beárnyékoló történéseket, de ha 3 szóban össze szeretném foglalni a lényegét, az ez lenne: nem kívánom senkinek!
Egy kis részem talán meghalt vele együtt, de Ő örökké élni fog bennem.Pont a zh-m előtti estén álmodtam azt, hogy felhív telefonon és megkérdezi, hogy mizujs.
A temetés óta az volt az első álmom vele( és az utolsó is eddig) és reggel mikor felébredtem és tudatosult bennem, hogy ez lehetetlen, annyira felkavart, hogy a zh-ra koncentrálás helyett szívem szerint megadtam volna magam és zokogtam volna, de nem tehettem. Így írtam egy 5öst. későkoriból. amire azt hittem, hogy képtelenség megcsinálni, és hogy nekem sosem fog sikerülni. Láss csodát, mégis vannak csodák.

Tanulok ezerrel, nagyon sokat, magamhoz képest legalább is mindenképpen. Feltettem szándékom végre befejezni az egyiptológiát és kezdeni a következőt.
Mindemellett dolgozom egy nagyon menő multi ügyfélszolgálatán, de a titoktartási szerződés nem engedi, hogy bármi egyéb információt kiszivárogtassak a céggel kapcsolatban, így pukkadjon meg a kíváncsiságtól, az aki nem tudja!! Ha a 1270-es telefonszámot felhívod, elképzelhető, hogy én veszem fel a telefont ;)
Maga a munka jó, a társaság csupa fiatal egyetemista, mint én, akik kedvesek és segítőkészek velünk újakkal, csak a vezetők kegyetlen, szőrszálhasogató tevehajcsárok. Vicc nélkül komoly problémát csinálnak abból, ha 3 perccel előbb befejezem a munkaidőmet vagy a 10 perces szünetem, 10 perc 30 másodpercesre(!) nyúlik.
Minden órában van 10 perc szünetem, amiket természetesen nem lehet összevonni, és azt sem én döntöm el mikor megyek ki, hanem egy automata program osztja be. Éljen a XXI. század technikai vívmánya az emberi pisiszünetetbeosztógép.
Ezen kívül egy fájó pontja van még, egyébként szinte felhőtlen életemnek. Ez pedig az ex-szobatársam pofátlan nagy tuskósága.
Azt hittem egy 22 éves egyetemista lány van azon az értelmi színvonalon, hogy ha találkozik azzal az emberrel, akivel együtt lakott másfél évig, (megjegyezném zárójelben, aki mellesleg baromi sokat dolgozott azon, hogy megnyíljon és barátkozzon a lány) akkor ha mást nem is, de egy "Hello"-t ki tud nyögni, de nem, apám, tévedtem, mert ez a lány nincs ezen a szinten. Ő az "elfordítom a fejem direkt és még véletlenül sem köszönök és elmegyek mellette" szinten van. Nos. Ha ez egyáltalán nevezhető szintnek, ugye.
Az a nonszensz, hogy még azzal a csajjal is köszönünk egymásnak, akivel haragban váltunk el és bevallom őszintén nem teljesen voltam korrekt vele, ennek ellenére mégis képes kinyitni a száját és kinyögni egy "Hello"-t. Több nem is kell ám, nehogy azt gondoljátok. de ez azért emberi minimum lenne. Érted, nem kell engem szeretni, nem kell velem jópofizni( Isten ments), nem kell a bájmosolyod, negédes kérdésed, de köszönni, ha már egyszer Rád nézek az Isten áldjon meg, csak tudjál már.

Egyébként ez itt a reklám helye is egyben: A Cserpes Sajtműhely termékeit tessék mindenkinek felkutatni a városban és kipróbálni, mert isteni finomak.

Talán kinőttem a blog írásból. Talán itt az ideje, hogy ne leirogassam, hanem elmondjam ha valami problémám van és ne hagyjam magam tovább szivatni, ne hagyjam magam átverni, és úgy általában ne hagyjam magam, ha valami nem tetszik.
Ki kell állnom magamért. Itt az ideje.

"Tarka mezők, lombos erdők őrizzék örök álmodat" Árván maradt családod

Várom a szombatot, várom a szombatot.
Kaptam mentoráltat, kaptam mentoráltat.
Szerdán rewind, szerdán rewind.
FUCKYEAH

Az még így napközben eszembe jutott, hogy a szilikonpánt mi kapcsán jött elő.
Tesómék kérdezték Tamástól, hogy Ő és Én mikor ittunk együtt utoljára.
Természetesen ő nem tudta, én meg rosszul emlékeztem, de ez mindegy is.
Rájöttünk mi volt az alkalom, a hely, a buli, a pia, a társaság, mire Tamás pajtás beazonosította az estét: "Jah, amikor szilikonpántos melltartó volt Rajtad." Ezt így egy 10 fős társaság előtt.
Hozzátenném, itt már réges-rég csak pajtások voltunk.

L.u.d.m.i.l.l.a

Fergeteges volt, pedig a nap folyamán még ki akartam hagyni. Nem volt kedvem, se motivációm, ami aztán később egy telefonhívás formájában érkezett, miszerint egy régi ismerősöm és a pajtása is jön. Gondoltam, úgy már teljesen más lesz a helyzet, mintha csak 18 évesekkel ugrabugrálunk együtt. Felkészülve arra, hogy 2 fiúval fogunk találkozni, találkoztunk 7-tel.
Ludmilla jó másfél órás késés után kezdte el húzni a talpalávalót, és nagyon odatette magát, rengetegen lettünk a buli vége felé.
Az, hogy belefutottam még egy általános iskolai és a gimnáziumi exembe már röhögésre kényszerített, mindamellett, hogy a régi ismerős, is egy exem volt.
Amivel alapvetően nem is volt gond, bár el kellett telnie egy kis időnek de egy tökéletes pajtási viszonyt sikerült kialakítanunk, amiben nagy szerepet játszik az, hogy teljesen ugyanarra a zenére gerjedünk és mozdulunk, és majdnem Ő az egyetlen az ismerősi körömből az ismerősi körével együtt, akivel el tudok járni azokra a bulikra, amik igazán mozgatnak. Bladerunnaz születésnapi bulik, Ed rush, Pendulum, dnb, breakbeat, stb.
A gimnáziumi exem szokásához híven- egyébként ezzel csalódást is okozva, hogy semmit sem változott az évek során- nyomult volna, ölelgetett, a levegőbe emelt, majd amikor ütögettem a vállát, és kiabáltam, hogy tegyen már le, akkor ezt a mozdulatot sikerült úgy kiviteleznie, hogy istenesen letaperolt közben. fúúú de gáz volt. szabályosan menekültem Tőle, és undorodtam, hogy csak még egyszer hozzám ne érjen.
Gyula nagyon cuki volt, amikor már harmadszorra kérdezte meg, hogy mi miért szakítottunk Tamással,hiszen olyan szép pár vagyunk.... Ezután következett a kínos csend és az elterelő hadművelet.
Gyula ezenkívül azt is tudni szerette volna másnap mi lesz az ebéd nálunk, nálunk szerettek volna aludni, természetesen menüt rendeltek szárnyashússal, majd amikor elkeserítettem, hogy nálunk ugyan nem lesz ottalvás, a végén közölte, hogy pedig beéri a tökfőzelékkel és egy kanapéval is.

Kedvenc párbeszédem:
Gyula: "Valaki öleljen meg.."
Én: "Nekem van barátom"
......
Gyula: "Miért, neked van barátod?"
Tamás: "Miért, ez ennyire hihetetlenül hangzik?"
kééész..

ezenkívül az is megállapításra került, hogy a szilikonpánt már divatjamúlt és a kanizsaiak nem tudnak rendesen beszélni se.
Jó buli volt, kellett ez.

Miután 4 órája küzdök az alvással, meguntam és úgy döntöttem írok, hátha az lefáraszt annyira,hogy sikerül végre elaludnom.
Bizonyos szempontból nagyon jelentős, bizonyos szempontból pedig teljesen jelentéktelen volt ez az idei augusztus 20-a.
Az, hogy egy hónap kórházban tartózkodás után a nagymamám ma először szólított a keresztnevemen, és nem hitt 10 éve halott embernek, nővérkének, doktornőnek, anyámnak és minden egyébnek ,- miután eddig fogalma nem volt róla, hogy kik vagyunk, és mint kiderült, az elmúlt 3 hétről sincs- jelentős volt. És akkor még óvatosan fogalmaztam.
Jelentős volt, mert hosszú idő után végre megint vezettem, és olyan jól ment, hogy magam is teljesen le voltam taglózva a teljesítményemtől, mintha a napokban vezettem volna utoljára. A jelszó a bunkóknak és a Kreszt semmibe vevőknek apám szerint:
"Előzd meg és dudálj rá!"
Jelentéktelen volt, mert még egy halvány erőfeszítést sem tettem arra, hogy legalább a tűzijátékra lemenjek ha márecceraugusztus20van, hanem egy kád forró vízből hallgattam a pukkanásokat meg irigykedtem a budapestiekre, hogy a Gasztronómiai utcában ( vagy hol) halálra zabálhatták magukat ingyen különböző ínyencségekkel.
Hát ennyi volt 20-a, holnap Ludmilla, egy hét múlva pedig én leszek a legboldogabb nő a világon, egészen pontosan, ha pontos lesz a gép, 18:50-kor :)

most megmentettem egy bébipókot a pusztulástól. egyre jobb vagyok.

Mai döbbenet:
Csávó pólóján a felirat:
Legends like me live forever ( A legendák, mint én örökké élnek)

Mai like:
Kaptam Warsawa-ból képeslapot. :)

Ma azt láttam egy autó hátulján betűkből kirakva, hogy : "Siess csak, várják a vesédet"
elég morbid volt.

Újra Bp

Igazság szerint egy hét után már jönnöm kell vissza, mert nem bírom otthon tovább.
Ha már a családomat nem is, legalább magamat-még ha részlegesen is- de ki kell rángatnom a melankóliából és az elkeseredettségből, ami mostanra majdnem rátelepedett a családomra. Én nem magamat féltem, eddig sem magamat féltettem. Csak attól félek, mi lesz Velünk. A családommal, akikkel, amikor ennyire sz*rban vagyunk, olyan jól kijövök, és akkora a harmónia, mint még talán soha.
Szinte lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy nekem van itt pár nap Hawaii-om, míg őket aztán semmi sem zökkenti ki a monoton hétköznapokból.
Nekem itt van B tervnek, mindig, Bp.
Ahogy itt volt egy héttel ezelőtt is, amikor egy nap alatt történt Velem annyi minden, mint amennyi otthon nem történik egy hét alatt se.
Így történt, hogy leoltottam egy hajléktalant az aluljáróban, miután sokadik próbálkozására is "nemet" mondván sem értette meg, hogy nem, nem, egy forintot se vagyok hajlandó adni.
Ezek után még ő szólt be, hogy vegyem már ki a fülhallgatót a fülemből. Mondom klassz, Te öregem meg akkor értsd meg, ha azt mondom, nem, akkor az nem, és hagyj békén. Legalább ez hatásos volt.
Volt itt Csendes, tudomisén milyen hely, Corvintető és csak a Szentlélek tartotta, hogy nem maradtunk ott bulizni is, épp rewind volt,és a boogie igencsak benne volt a lábamban. Volt még szobatárssal oltári összeveszés, portán várakozás tűzkulcsért, mire kiderült, hogy mégis csak nálam van, a táskámban, volt itt cigivel kínálás és büszkén visszautasítás, meg Matheusz Bydgoszcz-ból, akivel a 4V-n utaztam együtt, megdicsért, hogy milyen folyékonyan beszélek angolul, mutatott képet az ex-kínai csajáról,aki alkoholista volt, kaptam tőle névjegykártyát, elmondta, hogy graffitis mivolta ellenére színvak kb, elmondatta Velem az összes lengyel szót, amit ismerek, és amikor a "Na zdrowie" (Egészségedre) volt az első szavam, azt mondta csodálkozott volna, ha ezt nem tudom, majd adott egy névjegykártyát, kezet csókolt és kivonult az életemből. Vicces volt.
Aztán szombaton esküvőztünk és ha azt éreztem akkor, hogy irigy vagyok a menyasszony orchidea csokrára, akkor még nem is igazán tudtam mi az, hogy irigynek lenni, ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor tegnap este megláttam azt az orchidea költeményt, amit szobatársam kapott a barátjától. Amikor beléptem a szobába és felfedeztem, hangosan nekiálltam nyöszörögni és utána kiabálni, hogy "jajdeszépénisakarok", de mivel hiába nyögök ezért a szerencsétlen virágért, -kb azóta, amióta az elődje elhalálozott egy szempillantás alatt még az otthoni szobámban, ami pedig már jó 4 éve volt- senki le se sz*rja, ezért elhatároztam, hogy az első fizetésemből majd veszek magamnak egyet, ha már senki nem veszi a fáradtságot helyettem.
Persze nyilván nem várhatom el, mert hogy is fogalmazzak.. nem épp olcsó kategóriás virág. Ahogy elnézegetem szobatársamét, és megpróbálom árra besaccolni olyan 6-8-10ezerre tippelnék. Ilyen gyönyörű, sokvirágú, egészséges példányt még nem is láttam. Hát hiába, van, amiben költséges vagyok :D
Esküvő. Szombaton ír-magyar esküvőn koszorúslány voltam.
Maga az egész, rendkívül nagy élmény volt. A templomi ceremónia egy kicsi falu annál is kisebb, de még annál is meghittebb kápolnájában zajlott, ahová nagyjából még a fél násznép sem fért be. Csodálatos volt, mulatságos és elbűvölő egyszerre, ahogy a 2 ír pap és az 1 magyar levezényelte a vegyes szertartást.
Utána bórkóstoláson vettünk részt, még a polgári szertartás előtt, ahol olyan erős volt a bor, hogy ha ittam volna még egy pohárral( pedig így is csak 2-vel ittam) lehet, hogy jódlizva tolmácsolom nekik a szöveget. Ja, mert a polgári szertartás tolmácsa szerény személyem volt. Az első mondatom katasztrofálisra sikerült és állítólag idiótán vigyorogtam, de utána ment minden, mint a karikacsapás.
És nem túlzok, ha azt mondom, mindenki el volt Tőlem ájulva. Ha az este folyamán 10 vadidegen ember nem jött oda hozzám csak azért, hogy gratuláljon Nekem, akkor egy se. Megköszönték, hogy lefordítottam, így ők is érhették. Megdicsértek, hogy milyen jó az angolom, milyen szépen beszélek és milyen klassz a kiejtésem. Hízott is a májam rendesen. Nagyon kellett ez már.
Az estének még két legviccesebb mozzanatát emelném ki.
Az egyik a csokor dobás volt. A menyasszonynak volt külön erre a célra elkészíttetett dobócsokra. Szintén orchideából. Meg is jegyeztem édesapámnak, hogy vajon erre majd a sok ír bige ugrani fog?
És legnagyobb meglepetésemre mindenki szabályosan menekült előle,( köztük én is) úgyhogy a csokor a földön landolt rövid repülés után, majd egy 10-12 év körüli lányka szaladt érte és vette fel. Ő mentette meg ezt a kínos pillanatot.

A másik mókás pillanat az volt, amikor Phelim ( a vőlegény, vagyis most már férj) egy egy oldalas magyar beszédet mondott az asztalnál, miközben az írek röhögőgörcsöt kaptak szinte folyamatosan bizonyos magyar szavaktól.

Aztán sikerült az este nagy részét Wojtek (igen, lengyel) társaságában töltenem, aki mindenáron azzal nyúzott, hogy tanítsak neki magyar szavakat. Én meg őt, hogy tanítson Nekem lengyel szavakat.. de nem jutottunk dűlőre egymással.

Az esküvő további szokatlansága( ha eddig nem lett volna elég), hogy elmaradt a menyecske tánc, mert az íreknél ilyesmi nem szokás, és nem tudták volna hogyan magyarázzák meg nekik, hogy " ez most az a tánc, ahol egy fél perces pörgés-forgásért cserébe, Te súlyos összegeket dobsz bele az bödönbe", ejj ez de rímelt.
Egyébként egyrészt megkönnyebbültem,hogy ez kimarad, -tovább már nem voltunk főszerepben, mi, mint koszorúslányok-, másrészt, pedig maximálisan meg is értettem a dolgot és egyet is értettem Vele.
Szóval így történt az ír-magyar esküvő. Partyállatok és annyit isznak, hogy a puszta látványtól is rosszul lenne az ember.

Ma meg úgy indult a reggelem, hogy egy ádáz fekete pókot kellett élet-halál árán legyilkolnom, mert úgy döntött, neki a párnám alatt tökjó lesz, én meg úgy döntöttem, hogy ott tökre nem maradhat, különben nemhogy a párnám, de az ágyam közelébe nem megyek többet. Így a francia szótáram segítségével elsőre ugyan meglógott előlem, de másodjára már nem élte túl a találkozást.
Aztán volt egy egészen korrekt, kellemes hangulatú állás interjúm, holnap pedig Múzeumba megyek és inni.
Legalább ezt a pár napot kihasználom, hogy feltöltődjek, és ha hazamegyek, töltsem a többieket is.

a mai kajám délután:
jégkrém
túrós bukta
görögdinnye
gumicukor
majonézes párizsis kenyér
tej

ebből mi lesz....

Ja és letitkosítom a blogom.
Aki holnap éjfélig szól, hogy szeretne olvasni, annak küldök meghívót.
Aki nem, annak ez volt az utolsó bejegyzésem.

Ma

ez a mai nap.
jelzőket nem találok rá, mennyire fájdalmas és kegyetlen volt.
igazából kedvem sincs róla beszélni, meg igazság szerint kb senkire nem is tartozik, de azért mégis leírom.
ott ültem ma a kórházban az ágya mellett, szorította a kezem, miközben a plafont bámulva le-lecsukódtak a szemei az egyre jobban ható morfiumtól, aztán magához szorított és azt mondta " édes kislányom nagyon szeretlek" aztán amikor mondtuk, hogy jövünk, és puszit adtam neki, elmondta mégegyszer.
ma búcsúzott el tőlünk.

sosem kívánom azt senkinek, hogy részese legyen annak, hogy végig kelljen néznie azt, ahogyan a rák szépen lassan, de folyamatosan és alattomosan emberi roncsot csinál nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, abból az emberből, akit nagyon szeret.
Tényleg kívánom, hogy mindenki a gyors és fájdalommentes halált lássa, mert ha keresztül megy azon, amin most a családom és én, akkor azt fogja kívánni, "bárcsak meg halt volna már"

Szeretném külön megköszönni Tibornak, Dzsuttinak, Tominak, Annának, és Bertának, hogy írtak vagy hívtak ma a ponthatárok és a felvételi miatt. Jól esett, hogy gondoltatok Rám, köszönöm.
Megjött az sms értesítés is, már szinte hivatalosan is holland szakos vagyok.

tíz napja írom. élménybeszámoló. részletes.

Nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni azt, hogy most mennyire boldog vagyok. Ahogyan azt sem, hogy -azt leszámítva, hogy melóm csak augusztustól lesz- mennyire elégedett vagyok az életemmel. Rég volt már ilyen jó és tartalmas időszakom, ezért mindenképpen le kell írnom. Napra pontosan meg tudom mondani mikor kezdődött ez a felfelé ívelő, azóta is stagnáló kiváló állapot. Ez a nap június 29-e, kedd volt. Amikor is végre valahára reggel kiköltözött a szobatársam, este pedig leköltözött a helyére a barátnőm. Aztán még ugyanezen a héten kiköltözött a másik szobatársam is és a helyére beköltözött T. Átrendeztük az egész szobát, azóta éldegélünk így itt a koliban. Bepótolunk minden év közben eltervezett programot, folyamatosan megyünk valahova, kb az elmúlt két hétben több helyen voltam, mint az elmúlt 3 hónapban. Csütörtök volt az a nap, amikor biztos voltam benne, hogy vége lesz a vizsgaidőszakomnak, a kérdés csak az volt, hogy milyen eredménnyel. Szerencsére teljesen feleslegesnek bizonyult minden aggodalmam. A megkapott tételem 3. mondata után a tanszékvezető elkérte az indexem, lapozgatni kezdte és arról kérdezett, hogy bizonyos tárgyak (mint ógörög és latin) minek nekem, főleg ilyen mennyiségben. Aztán, hogy mivel szeretnék foglalkozni, mihez akarok kezdeni az életben, majd a végén egy hosszabb hallgatás után egy laza "egy kettes jó lesz?" kérdéssel le is zárult a vizsga. Életemben ilyen egyszerűen és vidáman nem vizsgáztam le. Ennél mókásabb vizsgám már csak a keddi múzeumi gyakorlatom volt. A Szépművészetibe kellett mennünk, ahol aztán magamhoz méltón annak rendje és módja szerint úgy eltévedtünk, ahogyan az meg van írva. Minden egyes teremőr néni és kolléga, akit megkérdeztünk másfelé irányított minket, így jártunk a Holland Gyűjteménytől elkezdve, a "Staff only" feliratú helyekig. Mire végre mi megkerültünk, -ami már önmagában nem volt egy egyszerű kör- a tanár nem volt meg, mert elindult minket keresni. Utána még Őt is elő kellett keríteni. Aztán mivel az órára ugye nem jártam be, így a két tanárból az egyiket most láttam életemben először. Azonban kb az első perctől kezdve szimpatikus volt az ürge, gyorsan megtaláltuk a közös nevezőt, miután kiderült, hogy én előtte hétvégén vettem a fáradtságot és a pénztárcámát és az Antik Gyűjteményt végignyálaztam. Sőt, mi több, vettem fotójegyet, és amíg a fényképezőgép nem adta meg magát, befényképeztem a tárgyakat. Mert ugye én abban a hitben voltam, hogy a gyűjtemény is a vizsga anyaga. Aztán a vizsgán szembesültem vele, hogy az egyáltalán nem volt követelmény. Ellenben nagy sikert arattam azzal, hogy ilyen kis szorgalmas voltam. Poénból a pasas megkért, hogy akkor mondjak a 3as terem ikszedik tárlójából tárgyakat. utána meg vigyorgott, mint egy vadalma. Gondoltam nekiállok gondolkodni, és elkezdtem sorolni azokat a tárgyakat, amikre abból a teremből emlékeztem. Aztán megkért, hogy emeljek ki egy tárgyat, ami különösen tetszett. Aztán amikor elmondtam, és elemeztem, egészen le volt nyűgözve tőlem, ami eddig nem sűrűn esett meg az egyetemi éveim alatt. Beszélgettünk, mondtam, hogy egyiptológiát tanulok. Majd viccesen hozzáfűztem, hogy milyen karrierista vagyok, igaz? Aztán erre megkaptam, hogy " egyiptológia és karrierista? ez a két szó nem létezik együtt!" Mindenesetre ez a vizsga rengeteg önbizalmamat visszaadta. Pénteken megérkezett hozzánk a húgom, és onnantól kezdődött a programok áradata. Aznap este a vizsgaidősuckzáró bulin lötyögtünk néha egy keveset, javarészt ücsörögtünk, aztán megállapítottuk, hogy eleget szenvedtünk és menjünk fel aludni.
Másnap úgy döntöttünk tesómnak látnia kell Budapest romkocsmáit, így esett a választásunk Csendesre, Mumusra és- nyilvánvalóan- Szimplára. A kis hugomnak nagyon tetszettek ezek a helyek, amit megértek, én is nagyon bírom őket, aztán hát mégiscsak egy vérből valók vagyunk, kell, hogy legalább valamiben hasonlítson az ízlésünk.
Vasárnap kb reggel 5re értünk haza, az aznapi program pedig a Fogaskerekű, a Gyermekvasút, az Erzsébet-kilátó és a Libegő volt. Ezután pedig a már-már kihagyhatatlannak titulált Sugar shop és cukrászda. Aztán miután édes testvérem nyaralása véget ért nálunk (érted, nálunk) kezdődtek a romantikus T-s programok.
Felfedeztük a Kopaszi-gát szépségeit, egy hálózsák és egy üveg bor társaságában. Ott még fürdőruci felsőben virítottam nagy vidáman, majd rá kb egy órára szarrá ázva csatangoltunk át meccset nézni a rokonához, és megismertem a keresztanyukáját, akinek az első reakciója, amikor meglátott engem az volt, hogy "jaj milyen szép hajad van" és ezzel egyidőben meg is tapogatta azt.
Előtte este szintén egy üveg borral felmásztunk a Sas-hegyre és mint kiderült, ha kicsivel is előbb érkezünk, fizetnünk kell a belépésért.
Aztán Dani, az ott dolgozó srác, iszonyatosan jófej létére, beengedett minket ingyen, mondván, ha már eddig felmásztunk, akkor ne legyen felesleges kör számunkra, a kasszát meg már egyébként is lezárta, pénzt nem tud érte kérni.
De azért megkért minket, ha egy mód van rá, akkor ezt ne nagyon híreszteljük, mert az előttünk érkezők és még-ott-lézengők fizettek ezért. Aztán nekiállt esni az eső, mi pedig addig menedéket kértünk, majd miután Dani hazament, a biztonsági őr bácsi pedig visszahúzódott a kuckójába, ott ültünk egy fedett helyen, ittuk az üveg borunkat, fenn a Sas-hegyen, senki nem volt ott rajtunk kívül, a bácsi pedig egészen konkrétan le se kaksizta, hogy mi mit csinálunk, vagy meddig maradunk, úgyhogy megvártuk a sötétedést, hogy lássuk a fényben úszó éjszakai Budapestet. Csodás látvány volt.
Aztán következő programunk Vác és a "Memento mori" kiállítás volt, aminek a leletanyaga az 1994-es újítási munkálatok során került elő a Fehérek Templomának kriptájából. Ez a nap az én ötletem volt, és féltem, hogy nem arat sikert, de aztán kiderült, hogy feleslegesen paráztam, mert T-nek nagyon tetszett :) A személy- és vagyonőr bácsi olyan flott tárlatvezetést levágott kettőnknek, hogy csak lestünk. Megfigyeltük,hogy a Budapesthez képest vidéki múzeumokban mekkora szeretettel fogadtak bennünket. Elsőként ez Vácott volt így. A Memento Mori után megnéztünk még a helyi görög katolikus templomban egy régészeti kiállítást, ahol a végén egy másik személy- és vagyonőr bácsi odasomfordált hozzám és megkért, hogy szóljak a férjemnek, hogyha végig szeretné nézni a kiállítást, akkor kicsit gyorsítson, mert lassan zárnak. Szóltam is a férjemnek ez ügyben, nehogy ne maradjon ideje végignézni. Majd a végén, amikor már gyakorlatilag velünk mostak fel, a pénztáros néni azt mondta, megtiszteltetés volt, hogy eljöttünk,és köszönte szépen, hogy ott voltunk. Na, ilyet se hall gyakran az ember.
Egyébként az Oázis cukrászdát mindenkinek ajánlom Vácon, isteni finom fagyijuk van.
Aztán hivatalosak voltunk T ex-szobatárspajtásáékhoz szalonnasütésre, ami oly jól sikerült, hogy éjszaka nem is sikerült hazaérnünk, hanem úgy döntöttünk megpihenünk és csak másnap délelőtt egy kiadós négyperces lágy tojásos reggeli után-amit még éjjel T rendelt meg- indulunk csak útnak.
Bejártuk ezenkívül még a Margitszigetet is. De nem viccelek, amikor azt a szót írom le, hogy bejártuk, hanem rongyosra sétáltuk a lábunkat, én főleg, magassarkúban. Találtunk egy szép templomot a sziget kellős közepén, meg romokat is másztunk.
Voltam bébiszitterkedni az unokaöccsére, akivel hamar szoros barátságot kötöttünk, miután megmutattam neki, hogy tudok kikukuccsolni két nagypárna mögül. Ezután szinte kezesbárányként hagyta, hogy pelust cseréljek és etessem lecsóval. utóbbiból több landolt a ruciján, mint a szájában, mert ő ragaszkodott volna ahhoz, hogy továbbra is keksszel tömje a kis bendőjét, aztán azt nem akartam hagyni, ezért szépen egyesével kiszedegette a szájából a lecsó alkatrészeit. Ezzel is demonstrálva nem tetszését.
Nagyon szokatlan volt, hogy akárhányszor elvágódott, vagy beütötte a fejét, nem állt neki bömbölni, nem állt neki hisztizni, hanem csinálta tovább a dolgait, mintha mi sem történt volna. Nem ehhez vagyok szokva. Lány unokatesómat láttam felcseperedni, most a másodikat látom cseperedni és ahhoz szoktam, hogy akármi történik velük, egyből ordítás, sírás és ölelni, nyugtatni kell. Jó, hogy Gergőke ilyen szívós és nem kellett állandóan azon aggódnom, hogy nem tudom majd megvigasztalni, ha nekiáll sírni.
Aztán az egyik napunkat rászántuk Szentendrére.
Az úgy kezdődött, hogy iszonyatos időt fogtunk ki, konkrétan minden másodpercben attól féltem, hogy meggyulladok, és annyira izzadtam, hogy a napszemüveg csúszott le az orromon.
A még Budapesten vett kólám, Szentendrére érve ihatatlan húgymeleggé vált. odaértünk, vártuk a helyi járatot, ami felvitt minket a Skanzenig. Azaz csak vitt volna, mert ez a busz az első kanyar után megadta magát, és át kellett szállnunk egy másikra. Hogy miért, az nem derült ki egyébként. Az első buszon csináltam rólunk egy közös képet, és utólag poénkodtunk is, hogy tökéletes kép cím lenne a "busz, amin 5 percig ültünk". A Skanzenban első dolga volt egy méhecskének megcsípnie T-t, izgultam is rendesen, hogy nem allergiás-e, de aztán a teszt negatív lett.
Cirka másfél órával a zárás után azért kifáradtunk nagy nehezen a szabadtéri néprajzi múzeumból és elindultunk, hogy harapjunk valamit. Miután bepizzáztunk, körbesétáltuk Szentendrét, amiről megállapítottam, hogy milyen gyönyörű város és milyen szívesen élnék ott. És tényleg. Hangulatos. Sajnálom, hogy kb 3 órát kellene utazni naponta, azért, hogy beérjek a suliba onnan, különben ha ez nem lenne, tényleg fontolóra venném, hogy érdemes lenne odaköltözni.
Nagyon kellett már nekünk ez a sok kikapcsolódás.
Tényleg, jó volt ennyi idő alatt, ennyi helyen járni és ennyi mindent látni.

Jelentenék két dolgot.

Először is a tegnapi nap egyenesen csodálatos volt. Mindenki nagyon aranyos, kedves és érdeklődő volt.
Másodszor pedig felvettek. ismét. Welcome ELTE-BTK again. jessz.

Ma megismerem a szüleit.
jaj istenem, én úgy izgulok. mi lesz velem, mi lesz velem? gyomorgörcsöm van és már fél órája itt ülök teljes puccba vágva.
Holnap meg ponthatárok. na arra is kíváncsi leszek.

a síró anyádat nem tudod megvigasztalni,-mert vagy Te is elbőgöd magad vagy csak egyszerűen látod, hogy ebben a helyzetben nem tudsz biztatni, vigasztalni -azon kívül, hogy biztosítod, hogy Te ott vagy neki, ha kellesz.
a haldokló nagymamád ágyánál ülve síri csendben ültök, mert nem tudtok mit mondani se neki, se egymásnak. és az egyetlen dolog ami biztosít arról, hogy ő még él, az az, hogy látod, néha emelkedik a mellkasa.
Ez a rohamos változás, ami ezalatt az egy hónap alatt következett be, ez valami döbbenetes.
Ez a látvány, ez a tudat, ez az érzés.... hát ezt,
Ezt, én nem kívánom senkinek.

Egyébként az elmúlt két hetem csodálatos volt, ígérem leírom az eseményeket arról is, mert kár volna ilyen gyönyörű emlékektől megfosztanom magam.

ma nagyon termékeny vagyok, úgy tűnik.

De ettől aztán felforr a vérem. Meglopni gyerekeket. Meglopni árvízkárosult gyerekeket. Komolyan egy ilyen ember, hogyan bír elszámolni a lelkiismeretével?!

Apropó gyerekek. Ma a kicsivel krétával rajzoltunk. Rajzoltam neki szívecskéket, mosolygós napocskát, meg hullámot, aztán mondtam neki, hogy vészesen fogy a készlet, túl sok mindent már nem tudok rajzolni. De azért egy vitorlást odaraktam még a hullámokra, a fedélzetén egy pöttyös labdával.
Annyira tündéri a csöppség, és annyira imádom, mindent megért, magyarázok neki, és érti miről beszélek.
Rengeteg foga kinn van már, és amikor mondom neki, hogy "jaj milyen sok fogad van már", akkor vigyorogva kitátja a száját nekem, hogy jobban lássam. Én is akarok. Én is akarok.
Tudom, erre jönne anya válasza: "Előbb egy diplomát akarjál.."
hát jogos.

A mai napom kicsit vegyesebbre sikerült, mint a tegnapi. Márhogy érzelmileg. Nagyon féltem, a mai találkozástól, féltem milyen látvány fogad majd, és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek tartani magam mindenki előtt.
Többen is engem kérdeztek, hogy milyennek látom, mert én láttam a legrégebben és talán az én véleményem számít a legrelevánsabbnak.
Aztán egyszer véletlenül rajta felejtettem a szemem, nem direkt akartam bámulni, csak akaratlanul mégis sikerült és amikor összetalálkozott a tekintetünk, hirtelen elkaptam a fejem. Majd kisvártatva feltett egy kérdést, amitől annyira meglepődtem, hogy válaszolni se tudtam.
" na kislányom szép látványt nyújtok, mi?"
Én: "hát..."
Ő: "hát most erre mit tudsz mondani, mi?"
Én: "Rosszabbra számítottam"
Ő: "Most őszintén?"
Én.: "Persze, őszintén, örültem, hogy láttam, hogy eszegettél...."

Az elmondottak alapján tényleg rosszabbra számítottam, aztán amikor elbúcsúztam gondoltam őszinte leszek ismét.

Én: "Remélem jobban leszel"
Ő: "Hát kislányom én is melegen remélem."

Istenem adj még erőt neki. és nekünk is. nem tudom meddig bírom még random sírógörcsök nélkül, vagy random önpusztítás nélkül.
Ma kétszer sikerült megállnom, hogy nem kunyeráltam cigit ismerősöktől, ez azt hiszem fejlődésnek nevezhető. Küzdök magam ellen. Küzdök.