tíz napja írom. élménybeszámoló. részletes.

Nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni azt, hogy most mennyire boldog vagyok. Ahogyan azt sem, hogy -azt leszámítva, hogy melóm csak augusztustól lesz- mennyire elégedett vagyok az életemmel. Rég volt már ilyen jó és tartalmas időszakom, ezért mindenképpen le kell írnom. Napra pontosan meg tudom mondani mikor kezdődött ez a felfelé ívelő, azóta is stagnáló kiváló állapot. Ez a nap június 29-e, kedd volt. Amikor is végre valahára reggel kiköltözött a szobatársam, este pedig leköltözött a helyére a barátnőm. Aztán még ugyanezen a héten kiköltözött a másik szobatársam is és a helyére beköltözött T. Átrendeztük az egész szobát, azóta éldegélünk így itt a koliban. Bepótolunk minden év közben eltervezett programot, folyamatosan megyünk valahova, kb az elmúlt két hétben több helyen voltam, mint az elmúlt 3 hónapban. Csütörtök volt az a nap, amikor biztos voltam benne, hogy vége lesz a vizsgaidőszakomnak, a kérdés csak az volt, hogy milyen eredménnyel. Szerencsére teljesen feleslegesnek bizonyult minden aggodalmam. A megkapott tételem 3. mondata után a tanszékvezető elkérte az indexem, lapozgatni kezdte és arról kérdezett, hogy bizonyos tárgyak (mint ógörög és latin) minek nekem, főleg ilyen mennyiségben. Aztán, hogy mivel szeretnék foglalkozni, mihez akarok kezdeni az életben, majd a végén egy hosszabb hallgatás után egy laza "egy kettes jó lesz?" kérdéssel le is zárult a vizsga. Életemben ilyen egyszerűen és vidáman nem vizsgáztam le. Ennél mókásabb vizsgám már csak a keddi múzeumi gyakorlatom volt. A Szépművészetibe kellett mennünk, ahol aztán magamhoz méltón annak rendje és módja szerint úgy eltévedtünk, ahogyan az meg van írva. Minden egyes teremőr néni és kolléga, akit megkérdeztünk másfelé irányított minket, így jártunk a Holland Gyűjteménytől elkezdve, a "Staff only" feliratú helyekig. Mire végre mi megkerültünk, -ami már önmagában nem volt egy egyszerű kör- a tanár nem volt meg, mert elindult minket keresni. Utána még Őt is elő kellett keríteni. Aztán mivel az órára ugye nem jártam be, így a két tanárból az egyiket most láttam életemben először. Azonban kb az első perctől kezdve szimpatikus volt az ürge, gyorsan megtaláltuk a közös nevezőt, miután kiderült, hogy én előtte hétvégén vettem a fáradtságot és a pénztárcámát és az Antik Gyűjteményt végignyálaztam. Sőt, mi több, vettem fotójegyet, és amíg a fényképezőgép nem adta meg magát, befényképeztem a tárgyakat. Mert ugye én abban a hitben voltam, hogy a gyűjtemény is a vizsga anyaga. Aztán a vizsgán szembesültem vele, hogy az egyáltalán nem volt követelmény. Ellenben nagy sikert arattam azzal, hogy ilyen kis szorgalmas voltam. Poénból a pasas megkért, hogy akkor mondjak a 3as terem ikszedik tárlójából tárgyakat. utána meg vigyorgott, mint egy vadalma. Gondoltam nekiállok gondolkodni, és elkezdtem sorolni azokat a tárgyakat, amikre abból a teremből emlékeztem. Aztán megkért, hogy emeljek ki egy tárgyat, ami különösen tetszett. Aztán amikor elmondtam, és elemeztem, egészen le volt nyűgözve tőlem, ami eddig nem sűrűn esett meg az egyetemi éveim alatt. Beszélgettünk, mondtam, hogy egyiptológiát tanulok. Majd viccesen hozzáfűztem, hogy milyen karrierista vagyok, igaz? Aztán erre megkaptam, hogy " egyiptológia és karrierista? ez a két szó nem létezik együtt!" Mindenesetre ez a vizsga rengeteg önbizalmamat visszaadta. Pénteken megérkezett hozzánk a húgom, és onnantól kezdődött a programok áradata. Aznap este a vizsgaidősuckzáró bulin lötyögtünk néha egy keveset, javarészt ücsörögtünk, aztán megállapítottuk, hogy eleget szenvedtünk és menjünk fel aludni.
Másnap úgy döntöttünk tesómnak látnia kell Budapest romkocsmáit, így esett a választásunk Csendesre, Mumusra és- nyilvánvalóan- Szimplára. A kis hugomnak nagyon tetszettek ezek a helyek, amit megértek, én is nagyon bírom őket, aztán hát mégiscsak egy vérből valók vagyunk, kell, hogy legalább valamiben hasonlítson az ízlésünk.
Vasárnap kb reggel 5re értünk haza, az aznapi program pedig a Fogaskerekű, a Gyermekvasút, az Erzsébet-kilátó és a Libegő volt. Ezután pedig a már-már kihagyhatatlannak titulált Sugar shop és cukrászda. Aztán miután édes testvérem nyaralása véget ért nálunk (érted, nálunk) kezdődtek a romantikus T-s programok.
Felfedeztük a Kopaszi-gát szépségeit, egy hálózsák és egy üveg bor társaságában. Ott még fürdőruci felsőben virítottam nagy vidáman, majd rá kb egy órára szarrá ázva csatangoltunk át meccset nézni a rokonához, és megismertem a keresztanyukáját, akinek az első reakciója, amikor meglátott engem az volt, hogy "jaj milyen szép hajad van" és ezzel egyidőben meg is tapogatta azt.
Előtte este szintén egy üveg borral felmásztunk a Sas-hegyre és mint kiderült, ha kicsivel is előbb érkezünk, fizetnünk kell a belépésért.
Aztán Dani, az ott dolgozó srác, iszonyatosan jófej létére, beengedett minket ingyen, mondván, ha már eddig felmásztunk, akkor ne legyen felesleges kör számunkra, a kasszát meg már egyébként is lezárta, pénzt nem tud érte kérni.
De azért megkért minket, ha egy mód van rá, akkor ezt ne nagyon híreszteljük, mert az előttünk érkezők és még-ott-lézengők fizettek ezért. Aztán nekiállt esni az eső, mi pedig addig menedéket kértünk, majd miután Dani hazament, a biztonsági őr bácsi pedig visszahúzódott a kuckójába, ott ültünk egy fedett helyen, ittuk az üveg borunkat, fenn a Sas-hegyen, senki nem volt ott rajtunk kívül, a bácsi pedig egészen konkrétan le se kaksizta, hogy mi mit csinálunk, vagy meddig maradunk, úgyhogy megvártuk a sötétedést, hogy lássuk a fényben úszó éjszakai Budapestet. Csodás látvány volt.
Aztán következő programunk Vác és a "Memento mori" kiállítás volt, aminek a leletanyaga az 1994-es újítási munkálatok során került elő a Fehérek Templomának kriptájából. Ez a nap az én ötletem volt, és féltem, hogy nem arat sikert, de aztán kiderült, hogy feleslegesen paráztam, mert T-nek nagyon tetszett :) A személy- és vagyonőr bácsi olyan flott tárlatvezetést levágott kettőnknek, hogy csak lestünk. Megfigyeltük,hogy a Budapesthez képest vidéki múzeumokban mekkora szeretettel fogadtak bennünket. Elsőként ez Vácott volt így. A Memento Mori után megnéztünk még a helyi görög katolikus templomban egy régészeti kiállítást, ahol a végén egy másik személy- és vagyonőr bácsi odasomfordált hozzám és megkért, hogy szóljak a férjemnek, hogyha végig szeretné nézni a kiállítást, akkor kicsit gyorsítson, mert lassan zárnak. Szóltam is a férjemnek ez ügyben, nehogy ne maradjon ideje végignézni. Majd a végén, amikor már gyakorlatilag velünk mostak fel, a pénztáros néni azt mondta, megtiszteltetés volt, hogy eljöttünk,és köszönte szépen, hogy ott voltunk. Na, ilyet se hall gyakran az ember.
Egyébként az Oázis cukrászdát mindenkinek ajánlom Vácon, isteni finom fagyijuk van.
Aztán hivatalosak voltunk T ex-szobatárspajtásáékhoz szalonnasütésre, ami oly jól sikerült, hogy éjszaka nem is sikerült hazaérnünk, hanem úgy döntöttünk megpihenünk és csak másnap délelőtt egy kiadós négyperces lágy tojásos reggeli után-amit még éjjel T rendelt meg- indulunk csak útnak.
Bejártuk ezenkívül még a Margitszigetet is. De nem viccelek, amikor azt a szót írom le, hogy bejártuk, hanem rongyosra sétáltuk a lábunkat, én főleg, magassarkúban. Találtunk egy szép templomot a sziget kellős közepén, meg romokat is másztunk.
Voltam bébiszitterkedni az unokaöccsére, akivel hamar szoros barátságot kötöttünk, miután megmutattam neki, hogy tudok kikukuccsolni két nagypárna mögül. Ezután szinte kezesbárányként hagyta, hogy pelust cseréljek és etessem lecsóval. utóbbiból több landolt a ruciján, mint a szájában, mert ő ragaszkodott volna ahhoz, hogy továbbra is keksszel tömje a kis bendőjét, aztán azt nem akartam hagyni, ezért szépen egyesével kiszedegette a szájából a lecsó alkatrészeit. Ezzel is demonstrálva nem tetszését.
Nagyon szokatlan volt, hogy akárhányszor elvágódott, vagy beütötte a fejét, nem állt neki bömbölni, nem állt neki hisztizni, hanem csinálta tovább a dolgait, mintha mi sem történt volna. Nem ehhez vagyok szokva. Lány unokatesómat láttam felcseperedni, most a másodikat látom cseperedni és ahhoz szoktam, hogy akármi történik velük, egyből ordítás, sírás és ölelni, nyugtatni kell. Jó, hogy Gergőke ilyen szívós és nem kellett állandóan azon aggódnom, hogy nem tudom majd megvigasztalni, ha nekiáll sírni.
Aztán az egyik napunkat rászántuk Szentendrére.
Az úgy kezdődött, hogy iszonyatos időt fogtunk ki, konkrétan minden másodpercben attól féltem, hogy meggyulladok, és annyira izzadtam, hogy a napszemüveg csúszott le az orromon.
A még Budapesten vett kólám, Szentendrére érve ihatatlan húgymeleggé vált. odaértünk, vártuk a helyi járatot, ami felvitt minket a Skanzenig. Azaz csak vitt volna, mert ez a busz az első kanyar után megadta magát, és át kellett szállnunk egy másikra. Hogy miért, az nem derült ki egyébként. Az első buszon csináltam rólunk egy közös képet, és utólag poénkodtunk is, hogy tökéletes kép cím lenne a "busz, amin 5 percig ültünk". A Skanzenban első dolga volt egy méhecskének megcsípnie T-t, izgultam is rendesen, hogy nem allergiás-e, de aztán a teszt negatív lett.
Cirka másfél órával a zárás után azért kifáradtunk nagy nehezen a szabadtéri néprajzi múzeumból és elindultunk, hogy harapjunk valamit. Miután bepizzáztunk, körbesétáltuk Szentendrét, amiről megállapítottam, hogy milyen gyönyörű város és milyen szívesen élnék ott. És tényleg. Hangulatos. Sajnálom, hogy kb 3 órát kellene utazni naponta, azért, hogy beérjek a suliba onnan, különben ha ez nem lenne, tényleg fontolóra venném, hogy érdemes lenne odaköltözni.
Nagyon kellett már nekünk ez a sok kikapcsolódás.
Tényleg, jó volt ennyi idő alatt, ennyi helyen járni és ennyi mindent látni.

Jelentenék két dolgot.

Először is a tegnapi nap egyenesen csodálatos volt. Mindenki nagyon aranyos, kedves és érdeklődő volt.
Másodszor pedig felvettek. ismét. Welcome ELTE-BTK again. jessz.

Ma megismerem a szüleit.
jaj istenem, én úgy izgulok. mi lesz velem, mi lesz velem? gyomorgörcsöm van és már fél órája itt ülök teljes puccba vágva.
Holnap meg ponthatárok. na arra is kíváncsi leszek.

a síró anyádat nem tudod megvigasztalni,-mert vagy Te is elbőgöd magad vagy csak egyszerűen látod, hogy ebben a helyzetben nem tudsz biztatni, vigasztalni -azon kívül, hogy biztosítod, hogy Te ott vagy neki, ha kellesz.
a haldokló nagymamád ágyánál ülve síri csendben ültök, mert nem tudtok mit mondani se neki, se egymásnak. és az egyetlen dolog ami biztosít arról, hogy ő még él, az az, hogy látod, néha emelkedik a mellkasa.
Ez a rohamos változás, ami ezalatt az egy hónap alatt következett be, ez valami döbbenetes.
Ez a látvány, ez a tudat, ez az érzés.... hát ezt,
Ezt, én nem kívánom senkinek.

Egyébként az elmúlt két hetem csodálatos volt, ígérem leírom az eseményeket arról is, mert kár volna ilyen gyönyörű emlékektől megfosztanom magam.

ma nagyon termékeny vagyok, úgy tűnik.

De ettől aztán felforr a vérem. Meglopni gyerekeket. Meglopni árvízkárosult gyerekeket. Komolyan egy ilyen ember, hogyan bír elszámolni a lelkiismeretével?!

Apropó gyerekek. Ma a kicsivel krétával rajzoltunk. Rajzoltam neki szívecskéket, mosolygós napocskát, meg hullámot, aztán mondtam neki, hogy vészesen fogy a készlet, túl sok mindent már nem tudok rajzolni. De azért egy vitorlást odaraktam még a hullámokra, a fedélzetén egy pöttyös labdával.
Annyira tündéri a csöppség, és annyira imádom, mindent megért, magyarázok neki, és érti miről beszélek.
Rengeteg foga kinn van már, és amikor mondom neki, hogy "jaj milyen sok fogad van már", akkor vigyorogva kitátja a száját nekem, hogy jobban lássam. Én is akarok. Én is akarok.
Tudom, erre jönne anya válasza: "Előbb egy diplomát akarjál.."
hát jogos.

A mai napom kicsit vegyesebbre sikerült, mint a tegnapi. Márhogy érzelmileg. Nagyon féltem, a mai találkozástól, féltem milyen látvány fogad majd, és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek tartani magam mindenki előtt.
Többen is engem kérdeztek, hogy milyennek látom, mert én láttam a legrégebben és talán az én véleményem számít a legrelevánsabbnak.
Aztán egyszer véletlenül rajta felejtettem a szemem, nem direkt akartam bámulni, csak akaratlanul mégis sikerült és amikor összetalálkozott a tekintetünk, hirtelen elkaptam a fejem. Majd kisvártatva feltett egy kérdést, amitől annyira meglepődtem, hogy válaszolni se tudtam.
" na kislányom szép látványt nyújtok, mi?"
Én: "hát..."
Ő: "hát most erre mit tudsz mondani, mi?"
Én: "Rosszabbra számítottam"
Ő: "Most őszintén?"
Én.: "Persze, őszintén, örültem, hogy láttam, hogy eszegettél...."

Az elmondottak alapján tényleg rosszabbra számítottam, aztán amikor elbúcsúztam gondoltam őszinte leszek ismét.

Én: "Remélem jobban leszel"
Ő: "Hát kislányom én is melegen remélem."

Istenem adj még erőt neki. és nekünk is. nem tudom meddig bírom még random sírógörcsök nélkül, vagy random önpusztítás nélkül.
Ma kétszer sikerült megállnom, hogy nem kunyeráltam cigit ismerősöktől, ez azt hiszem fejlődésnek nevezhető. Küzdök magam ellen. Küzdök.

Hogy ne csak mindig a rinyámat kelljen olvasnotok...

.. íme egy kis pozitívum. Például tegnap nagyon jó napom volt. Fontosnak érzem megemlíteni, mert mostanában ritkán van ilyen.
Egész nap cseresznyéztünk, és az lett közben az elfoglaltságom, hogy épp a Velem együtt cseresznyét szedő családtagomat a kellemesen rohadt darabokkal dobáltam.
Majd este cseresznye magozás közben az igencsak izgalmas Kamerun-Dánia meccset néztük. Végre egy élvezhető meccs a vébén.
A mai fogadásomból 2 bejött, elgondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy el kellene kezdenem pénzben játszani és hamarabb összegyűlne az összeg őszre, mintha az egész nyaramat végiggürizem.
Voltak nálunk az unokatesómék, az ír vőlegénnyel. Nagyon csípem a csávót, majdnem egy egész üveg bort megivott egyedül, aztán folyton azzal piszkált, hogy milyen táncot fogok előadni nekik az esküvőn, és, hogy esetleg énekelhetnék is. Mondtam, ha fizet érte, minden további nélkül :)
Várom, nagyon.

Az elmúlt hetem egy katasztrófa volt. Szintén. Minő meglepő, ugye?
Volt itt Boszorkánymúzeumtól kezdve elbaszott meglepetés gyertyafényes vacsorán át minden.
Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a rámszakadt temérdek idővel. Az összes sorozatom elment nyári szünetre, de végre megérkezett a S03 a True Blood-ból, legalább ez enyhülést ad. Non-stop munkahelyeket nézek különböző oldalakon, mindig finomítok valamit az önéletrajzomon, egy rakás helyre beküldöm, és a túlnyomó részük, még annyit se képes visszajelezni, hogy "köszönjük jelentkezését, kapja be!"
Folyamatosan menekülnék a kollégiumból, utálom, hogy nincs körülöttem a szokásos pörgés, hogy menni kell, menni kell. Nem kell mennem. Se órára, se dolgozni, se angolt tanítani, semmit se kell csinálnom, és ezt elég nehezen viselem. Hiányzik a pezsgés, a kultúra, a jövés-menés, a programok, ezért is döntöttem úgy, hogy meglátogatok pár múzeumot, amit még nem láttam eddig és érdekelne, így esett a két választás a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumra és a Boszorkánymúzeumra.
Az elsőt mindenképpen csak ajánlani tudom, a másodikat még véletlenül se. A részletekbe ne menjünk bele, mindenki használja a fantáziáját bátran.
Adott az egyik: egy jól dokumentált tárlat, kiválóan felépített tematikával, megfelelő háttérinformációkkal, a tárlatvezetők kellő tárgyi tudásával, és tájékozottságával.
Adott a másik: a hatásvadászat, mint fogalom mesterien maximális kimerítése, vaksötétben tapogatózás egy elektromos lámpával, füst, fekete macska, fekete alapon vörös pentagram a bejáraton és egy magát a múzeum nevében is szereplő személynek valló tárlatvezető, akinek a tárgyi tudását gyakorlatilag már az felülmúlja, aki megnézett 3 Supernatural részt.

Nade ha ez nem lenne elég, elmondom milyen volt a tegnap estém. nyilván nem kérdés, hogy szar. A két létező legsznobabb és legluxusabb szabadtéri szórakozóhelyre sikerült betérnünk. Amit én itt zárójelben megjegyeznék, az az, hogy én a kezdetektől fogva kézzel-lábbal-mindennel tiltakoztam mindkét hely ellen, de hatástalan volt. Az egyik szórakozóhelyen találkoztunk magyarbritneyspears-sel és a vizilabdázók gyöngyével is. Már ez is elárulja talán, hogy nem feltétlenül a nekünk való árkategóriás helyet sikerült becéloznunk. A zene se volt az igazi, rengetegen, mondom iszonyatosan rengetegen voltak, ha fele ennyi ember lett volna, az is még sok lett volna, aztán amikor még az eső is nekiállt esni, akkor adtam fel igazán.

Gondoltam hazajövök és megnyugszom egy kicsit, ehelyett egy negyed órája se voltam itthon, már felváltva és/vagy egyszerre bőgtünk anyával a jelenlegi status quo miatt.
Édes Istenem komolyan ha létezel, legalább annyit tegyél meg, hogy ne hagyd sokáig szenvedni.

hát ha az utóbbi pár napomat szavakba kellene önteni, akkor a mai napig felsorolás szinten a következő lenne:
tengernyi (mihaszna) tanulás, remény majd reménytelenség és ismét fordítva, idegesség és idegbetegség, parázás, kiakadás, bőgés, überfáradtság, megalázás, küzdés, szenvedés, semmi megkönnyebbülés, őszinteség, vizsgázás, megmenekülés a kirúgástól, ismét eljutni egy doboz cigivételig.
Aztán a mai napom annyira jó volt, mint már rég volt egy napom. Kaptam pozitív visszajelzést a tudásomról. A lengyel lány megkérdezte, hogy hol gyakorlom az angolt, csak az iskolában? mondtam, hogy ott sem használom. Majd hozzátette, hogy pedig nagyon jó az angolom. Ennél jobban 2 nappal a szóbeli érettségim előtt nem is tudom minek örültem volna jobban. oké, egy orchideának!
ma lejártuk a lábunkat a polákokkal, elvittük őket lángost enni, megmászattuk velük a várat és a Citadellát, valamint elkalauzoltuk őket a Parlamenthez is. imádom őket. őszíntén, pozitívan csalódtam bennük, nagyon kedvesek velem, érdeklődőek, közvetlenek, tudva azt, hogy a lány, a lengyel "baromi-nagy-szerelem-volt-aki-miatt-kiköltözött-volna-lengyelországba" ex legjobb barátnője, és tudva azt, hogy ő tudja, hogy én mindent tudok, mégsem jelent akadályt, hogy minden gond nélkül eldiskuráljunk.
ja egyébként amikor azt mondtam nekik, hogy "discuss the pizza thing" (pizza rendelés előtt megkérdezték, hogy miről beszélünk T-vel), azt értették, hogy "disgusting" és közölték velem, hogy nekik nem kell disgusting pizza. mondom oké. az nekem se.
és mindig viktoria-nak hívnak, amit nem szeretek, de tőlük még ezt is eltűröm.

ma reggel sikeresen úgy mentem iskolába, hogy végig le volt húzva a sliccem és ezt csak a suliban, a liftben vettem észre. kiváló.
ezekután volt 1-2 felettébb kínos köröm, majd a tanár kijelentette, hogy az én képességeimmel, egy kicsit több energia ráfordítással sokkal sokkal jobban is menne nekem ez az egész.
ezt kb. már negyedszerre hallottam tanár szájából, és itt már a sírás kerülgetett, annyira tudtam, hogy igaza van és annyira szégyelltem magam. egy kib*szott lusta szar vagyok, hogy a világ nem látott még hozzám hasonlót. és hányszor hallottam már. "........., magának szerintem nem a képességeivel van a baj, hanem a szorgalmával".
magyarul nincs elég nagy seggem ahhoz, hogy rendesen leüljek tanulni. Pedig ha tényleg tisztességgel odatettem volna magam a 3 év alatt, annyira, amennyire, csak tőlem tellhet, akkor klasszisokkal jobb lehettem volna.
Amilyen boldog volt a tegnapi napom, a mai annyira siralmas.

Mivel a távolsági buszok megállója ott van a kolitól egy megállóra, ezért tegnap kb a 4 év alatt másodszorra döntöttem úgy, hogy én ugyan nem vagyok hajlandó elcaplatni a Népligetig azzal a rengeteg cuccal, és inkább csak a Sasadi úton szállok fel. Azaz csak szálltam volna, ha nem lett volna csurig tele a busz. Gondoltam én nagy naívan, hogy csütörtök van, vizsgaidőszak is, meg kora délután is, miért ne lenne helyem? Amikor már majdnem 20 percet késett a busz, sejtettem, hogy ez lesz, de amikor beért a megállóba, csak akkor realizálódott bennem, hogy ennyire nem lesz hely. A csomagtartóba se fértünk volna be. merthogy rajtam kívül még 3an szerettek volna felszállni ott. A busz olyan szinten tele volt, hogy végig a sofőrig álltak az emberek, a pótüléseken, és a lépcsőkön ültek az emberek. Mindenesetre a sofőr rendes volt, legalább annyira méltatott minket, hogy leszállt és közölte, hogy sajnálja, de nem tud mit csinálni.
Itt jön a "nem is én lettem volna" kategória újabb 2 díjazottja. Mégpedig:
előtte nem sokkal jött el egy busz, végállomása szintén kisvárosom lett volna, de mivel az 4 óra alatt tette volna meg az utat, ezért arra nem szálltunk fel, mondván megvárjuk a gyorsjáratot. de nyilván ennek kellett előbb elmennie, amikor még nem tudtuk, hogy busszal ma nem sűrűn megyünk haza. Azért írok többes számban, mert közben összebarátkoztam egy nénivel a megállóban, és mivel ugyanabban a cipőben jártunk, ezért utána együtt találtuk ki a megoldást. ez volt 14:50-kor, utána mindenki telefonált, kiderült, hogy van egy vonat, ami elindult a déliből, 15:13-ra van kelenföldön. csodás, még jegyet is kell venni. végülis célba értünk, én lepakoltam a cuccomat, kiadtam a néninek utasításba, hogy amíg elrohanok mindkettőnknek jegyet venni, addig őrizze a csomagokat. aztán a peronon elsétáltunk hátra, mert a vonatot szétkapcsolják, és általában az első fele megy kanizsára, a második fele meg jön kisvárosomba. erre most bemondták a hangosba, hogy fordítva fognak történni a dolgok, aztán kacagtunk egy jót miközben előreküzdöttük magunkat és a néni meg is jegyezte, hogy milyen jó, hogy a saját nyomorunkon még tudunk nevetni. mondom alap. ezekután a vonaton is alig találtunk helyet, ahol ketten le tudtunk volna ülni. Végül meg maradt egy egész 5 személyes fülke kettőnknek.
Így történt, hogy 2 és fél órával később értem haza, mint terveztem.
A tegnapi nap tanulságai:
-> Buszra nem próbálunk meg felszállni Sasadon.
-> Nem általánosítunk, hogy "csütörtök van úgysem lesznek sokan", mert kiszámíthatatlan.
-> A balszerencsében mindenki hirtelen barátságos, közvetlen és bizalmas lesz. Én is.

Ma reggel meg felhívtak az egyik diákszövetkezettől és úgy fest jövő héten állásinterjúra megyek.

Ma gyorsan hazatelefonáltam,mert megláttam ezt, és hamar megérdeklődtem kinek akarják az 1%-ot utalni. Az egyik 1% megy tesóm sulijának, a másikat meg az egyháznak szánták. Aztán az utóbbiról sürgősen lebeszéltem őket az ókor javára. :) Elvégre is az egyházzal ellentétben az ókortól, mind, mint tudományágtól, mind, mint folyóirattól kaptam valamit. Az egyház ezt nem mondhatja el magáról.
Viszont én most már elmondhatom, hogy közvetve ugyan, de tettem az ókortudományért :)

szóval az utóbbi napjaim rövid összefoglalása: egy vicc.
tegnap ott kezdődött, hogy összetalálkoztam a latin tanárommal a campuson és megkérdezte, hogy mikor megyek vizsgázni:
FA: "Mikor? mikor?"
Én: "Holnap, 10-kor."
FA: "Ne 10-kor, 14:00-kor."
Én:?????... "De a vizsga 10-re van meghirdetve!"
FA: "Van holnap 10-re vizsga meghirdetve?"
Én: "Igen."
FA: "Milyen vizsga?"
Én: "Latin...."
FA: "Jaj, jaj de jó, hogy találkoztunk!!"

Aztán folytatódott ott, hogy bementem a HÖK-be megérdeklődni a rendkívüli szoctámot, kértem igénylőlapot (ez volt 13:00-kor), majd úgy mellékesen azért megkérdeztem, hogy van-e valami leadási határidő. csaj: "ma délután 4 óra."
na, mondom az kiváló. Leadtam.

Aztán bejött még az is, hogy nem elég, hogy az utóbbi pár napban félévnyi szemináriumok anyagát kellett (volna) bezsúfolni a fejembe, este szobatársam letörte a wcműködőszerkezet egy igencsak fontos darabját, fogalmazhatunk úgy is, hogy a lelkét az egésznek, és ebből az lett, hogy percenként fullra töltötte a tartályt, miután túltöltötte, kiömlött egy csomó víz, percenként, és leöblítette magát, percenként. miután birizgáltam egy 10 percet,-gondoltam én nagy naívan, hogy majd én orvosolom a problémát- elegem lett, és áthívtam kedves szomszédpajtás T-t, hogy segítsen megjavszerolni a cuccot, mert ez igencsak nem kóser így. majd ebből az lett, hogy vagy egy új lélek kell a tartálynak, vagy egy új tartály. itt már majdnem sírógörcsöt kaptam, hogy ez nemigaz, nekem tanulnom kell rengeteget, erre most itt ennek a sz*rnak nyilván tönkre kell mennie. ekkor már fél órája próbálkozott a dologgal, mire átmeneti megoldásként a kis harangot(előbbiekben lélek) vastag befőttesgumik és a szárítókötélből levágott darabok segítségével felakasztottuk a helyére. maszek megoldás, reggelig kitartott, aztán reggel meg a tmk-s bácsi kicserélte. Egy korábbi megjegyzésben lehordtam őket, hogy mindig csak isznak, sosem csinálnak semmit és teljesen hasznavehetetlenek. Nos, ezt ezennel szeretném visszavonni, mert-becsületére szóljon- ma színjózan volt a bácsi, kedves, ügyes és nagyon hasznos.

ezenfelül ma ketten is megkérdezték, hogy mi lesz ezután a félév után velem és milyen irányba halad az életem. ez alapvetően baromi kedves, hogy így érdeklődnek utánam, csak amikor azt válaszolom, hogy "nemtudom, de egyiptológia ma-ra nem akarok menni", abba belesajdul a szívem, és fáj, hogy tudom, nincs elég kitartásom, se szorgalmam, se elhivatottságom már a dologhoz. belefáradtam. ez főleg olyankor szomorú, mint múlt hét pénteken, -amikoris egyiptológus konferencia volt, az előadásokat élvezettel hallgattam, és élveztem, hogy egy kis közösség tagja vagyok, és tartozom valahová- amikor úgy gondolom, hogy mégis egyiptológus lesz egyszer belőlem, aztán kiderül, hogy mégsem. Hibáztatom magam, hogy nem voltam elég jó, elég szorgalmas, lehettem volna jobb is sokkal, de mindig csak a buli meg a lógás, és szinte senkinek nem sikerült bebizonyítanom, hogy idevaló vagyok, erre a szakra. Közben a szüleim belém vetett hitének az elillanása is fenyeget, tudom mennyire büszkék voltam rám, amikor felvettek és mennyire támogattak mindig, és mennyire próbálják bennem tartani a lelket, és attól félek, ha nem folytatom, ezzel nekik okozok csalódást. Nekik is. Szinte látom magam előtt apukám csalódott arcát, ahogy tudomásul veszi, hogy a lánya mégsem lesz egyiptológus Zahi Hawass mellett és nem fog szenzációs leleteket kiásni Egyiptomban. Borzasztó.

A tárgyaim miatt akkora a nyomás rajtam, mint még talán soha. Az egyiket már harmadjára vettem fel, ha nem teljesítem, integethetek a diplomának. mondom majd, hogy bááááájbááájszása.

Az asztalomon meg akkora kupleráj van, hogy már csak az hiányozna az összképből, ha a közepére okádnék.

Hogy valami jót is írjak: A latin tanár megdicsérte ma a cicás táskám, hogy milyen aranyos. Tünemény, az az ember, egyszerűen imádom.

Most többet hirtelen nem tudok fröcsögni ilyen kiváló dolgokról, de ha gondolkodnék, biztos jutna eszembe valami, de még ehhez is fáradt vagyok.

A szupernagyi megvarrta a táskámat. Ezúton is köszönöm Tomi. A sütit jövő hétre megsütöm a szupernagyidnak. Most mérhetetlenül boldog vagyok, főleg mivel jön szét egy másik füle is. A mai napom teljesen érvénytelen volt. Délelőtt 10kor összegyűltünk páran, mondván gyakorlunk a latin zh-ra, amiből az lett, hogy én javarészt vagy a hajamat tekergetve/tapogatva/igazgatva elmélkedtem dolgokon, vagy üveges tekintettel bámultam magam elé és a háttérben, szinte alapzajként véltem csupán hallani, amint mondják a többiek, hogy participiuminstanspassivi kell a gerundivomoszerkezetbe, vagy mániákus röhögőgörcsöt kaptam random dolgoktól, ami csupán azért volt kellemetlen, mert mindezt egy telisteli könyvtárban műveltem. igen, én.
A latin zh-m 4es lett, és 3.5-ös átlagra a tanár 3-ast akart adni, aztán úgy döntöttem, hogy ringbe szállok a 4esért, mert okéoké a szavakat nem tudom, se megtanulni, bemagolni meg pláne nem,de attól még pengébb vagyok a csoport nagyrészénél (bocsánat a nagyképű kijelentésért, valahol építenem kell az önbizalmamat) és nem vagyok hajlandó kibékülni egy 3assal, amikor simán lehetnék jobb is. Elég lesz a sok görög szövegolvasásból a szar jegy-ha egyáltalán lesz jegy :D-, nem kell még ebből is. Most meg folytathatom a beadandóm írását a görög hadihajókról és a tengeri harcmodorról a görög-perzsa háborúk idején.
Ha ez nem lenne elég, ma Kosheen koncert lesz a Greensorry-ban, és én nem tudok menni mert reggelfélkilenctől zh-t írok. újfent. éljen.

szóval az, aki ellopta a kajajegyemet tartalmazó nekem szánt levelet, remélem megfullad a kajától amit vesz rajta. Igen, mivel az én nevem és címem volt rajta, erősen gyanítom, hogy nekem címezték, ennek ellenére valaki nem átalkodott pofátlan módon lenyúlni előlem, pont most, amikor a legnagyobb szükségem lenne arra, hogy gyorsan megkajálhassak valahol, vagy rendelhessek vmit, és ne kelljen a konyhában órákat álldogálnom, mert jelenleg ilyesmire nincs időm.
Így tehát a tegnapi reggelim egy azaz 1 db raffaello volt (amit a latinos csoporttársamtól kaptam. Igen tőled Tomi, szia!), ilyen szinten semmilyen kajám nincs.
A tegnapi estém egyébként nagyon jó volt, három tanulságot szűrtem le belőle:
1:citromos Gössert nem veszünk többet 450-ért Ágostonunk kertjében
2: a hamburgerük viszont relatíve olcsón baromira finom
3: a kontinensünkről elnevezett Art mozi iszonyatosan bájos

Egyébként a cicás táskám egyik füle félig elszakadt és Tomi elvitte a nagymamájához, hogy ő megnézi, és ha tudja megvarrja. Álomférfi. :D

Amennyire paráztam a napokban, valahogy, valamilyen oknál fogva, olyan nyugodt vagyok most. Nem félek az érettségitől. Ja és szeretnék egy orchideát. Valaki vegyen már nekem. Lééégyszííííííííííí.

Épp a minap csatlakoztam facebookon az "Akik szerint a Twilight szar és Edward egy buzi" csoporthoz, erre a régi bejegyzéseim között találtam egy olyat, ahol bevallottam, hogy megnéztem a filmet és tetszett. Biztos, hogy nem voltam magamnál.

Ma reggelnyolctól délutánkettőig szinte folyamatosan a mai latin zh-ra készültünk csoporttársammal. ( a tanár-aki egyébként a latin érettségi bizottságnak az elnöke- kitalálta, hogy ő most megreformálja a bizonyos madár utcai nyelvvizsgát, és rajtunk teszteli le az új feladatsort) Emiatt nem mentem be órára se, és emiatt a mai napra teljesen félretettem az angolt, erre kiderült, hogy le se lesz osztályozva.
Aztán meg az egyik csoporttársam megkérdezte, hogy igazi ceruza van-e a fülemben, és képes volt megkérdezni, hogy lefényképezheti-e. És képes volt lefényképezni.
Erről a fülbevalómról van szó egyébként. Király, mi? :)

Az előbb egy érdekes statisztikával találkoztam, és nem bírom ki -természetesen-, hogy ne írjam le, számomra annyira meglepő. Nem idézek, csak összefoglalom a lényeget, de azért a forrást, megjelölöm a végén, ahogy egy mintadiákhoz illik.
Idén csaknem 140.000 diák érettségizik összesen és ebből emelt szinten 27.000-en tesznek vizsgát. És azt mondja a cikk, az emelt szintet választók száma, még így is 10%-kal nőtt, a tavalyiakhoz képest.
Na mi a megdöbbentő, ha nem ez?
Miért ilyen kevesen?

Én mindenesetre emeltre megyek!

Forrás: Független Hírügynökség, Origo

Az érettségi parám olyan szinten a tetőfokára hágott, hogy a nagy pánikolás közepette úgy döntöttem ma nemhogy órára, de zhzni se megyek be. Annyira úgy érzem, hogy nem tudok semmit se. Pedig rengeteget gyakoroltam a különböző feladattípusokat, sokat szenvedtem velük, mégsem hozzák a várt eredményt. Nem vagyok elég jó, és attól félek ezt még írásban dokumentálom is csütörtökön. Lehet, hogy túl szigorú vagyok magamhoz, lehet, hogy elégedettebbnek kellene lennem, de nem megy, hogy bármelyikből is engedjek. Egyedül az hoz megnyugvást, hogy az az általános tapasztalatom, hogy a mintafeladatsorok mindig szivatósabbak, nehezebbek, mint a tényleges "éles" feladatok. Legalábbis nyelvvizsgán biztos, az eredeti érettségimre pedig már emlékszik a fene. Azt tudom, hogy a középszintű angolt játszi könnyedséggel megcsináltam 86 %-ra. Minden nagyképűség nélkül, csuklóból ment. Az egy vicc volt. De most hatalmas terhet érzek magamon. Érzem, hogy ennek most itt tétje van, nem is kicsi, mert ha nem sikerül hoznom a- mások által és általam is elvárt- szintet, akkor nem lesz itt holland szak, se megkönnyebbülés, hogy belevághatok egy új, izgalmas dologba, se bizonyítás, hogy mégis képes vagyok valamiből klasszul teljesíteni. Egy nyavalyás egyiptológia ba-val meg mi a túrót kezdek?! he?! Ezenkívül pedig nem kevés pénzt, időt, és energiát invesztáltam ebbe a projektbe. Szóval a sebnyalogatás helyett, itt az ideje ismét tanulni!